Schladming nyáron
2012.08.20-27.
Aki aktív elnyeri végül a jutalmát. Én is nyertem. Amikor már mindenkinek volt aláöltözője, mindenféle utalványa, jegye, s mit tudom én még mije, a fődíj ismételt sorsolásán én nyertem meg a 3 napos schladmingi utat a Ridehouse nagyvonalú felajánlásával, s az MSZI hasonlóan nagyvonalú visszalépésével. Talán kicsit bonyolult, de egyszer érkezett egy sihus levél, s benne a 3 napos utalvány. Gyors telefonok, s rendkívül jutányos áron hozzátettem még 3 napot. Így folytathattam ahol télen csúszom, ott nyáron tekerek sorozatomat.
Vártam nagyon a szabit. Szeretem Schladmingot, nagyon jókat csúsztam itt, kíváncsi voltam milyen nyáron. Télen az ember korán reggel rohan a pályára, csúszik egész nap, este így-úgy ejtőzik, de semmit sem lát a környezetéből, a tájból, az egyéb látványosságokból. Ezt szerettem volna most aktív kikapcsolódás keretében pótolni.
Az elindulásunk a szokásainkhoz képest simának volt mondható. Mivel nyár van viszonylag szellősen elfértünk a dög nagy kombiban, a két üléssor közé szinte nem is jutott cucc. A két bicó hátul lobogott a vonóhorgon. Dicsértem is Elsőt a mértéktartásáért. Indulási időpontnak tíz órát tűztem ki, s fél tizenegykor már robogtunk is. Nem szokott ez ilyen jól menni. Aztán szólt az asszony, hogy minden ékszerét, óráját otthon felejtette, tehát vissza kell fordulnunk, mert azok nélkül nem ember az asszony. Szemem sem rebbent, mert ez még az országban volt, tehát nem számít. Ami még meglepett az az, hogy a navigációs berendezés is rendesen működött. Végül kiderült, hogy elvitt bennünket pont a ház elé, ami nem szokott előfordulni, s ez esetben az előrejelzések szerint nem is ígérkezett egyszerűnek.
Ahogy átértünk a határon szinte minden megváltozott. Áradt a tájból a rend és a nyugalom. Arra gondoltam, de jó is lehet itt élni! Meg lehet kövezni, lehet azt mondani, hogy nem vagyok jó magyar, mert ez itt tetszik. Nem igaz. Olyan magyar vagyok, hogy még a vérem is piros-fehér-zöld, de ez nem azt jelenti, hogy hőzöngve kell magyarságomat a világ tudtára adni. magyar vagyok nem magyarkodó. Nekem nem az osztrákok élete tetszik, hanem az nem tetszik, hogy mi miért nem élünk úgy. S ezen lehet gondolkodni.
Azt érzem, egyet soha nem lehet állítani, azt, hogy itt szidalmazással, rossz hír keltéssel, hazugsággal egymás boltját rontották volna az üzleti élet szereplői. Itt mindenki ebből él. Minek mondaná, hogy a másik pocsék, hisz azzal az egész átlaga csökken, s az neki sem jó. Megvan a fő cél, hogy Fülig Jimmy kérdésére, miszerint „Mit kívánsz hülye idegen?” a legteljesebb választ adják. Ez az alap, ebben egyet kell érteni, s ebben a környezetben nem férnek el kisstílű piszkálódások. Talán egy ország, talán a mi hazánk is működhetne ilyen elvi alapokon?
Ki van találva rettenetesen ez az egész. Minden apró momentum a jó értelemben vett üzletet szolgálja. S az a jó üzlet, ha mindkét fél elégedett. Itt már évek óta a 2013-as sí világkupa futamot hirdetik, de már találkoztam 2030-as sportesemény hirdetésével. Saját helyi TV adó sulykolja miért jó itt lenni. Tökéletesen működő üzlet. Olyannyira, hogy a nyár az elmondások szerint még jobb, mint a tél, pedig abban is nagyon sok pénz van. De ezt a tényt indulok leellenőrizni.
Szépen berreg az autó, szépen szól Cseh Tamás dala. Lacanator egyszer nekilátott megszámolni a kocsiban lévő zenekészletet, de az első pakkban keze ügyébe kerülő 19 db Cseh Tamás cd után feladta. Faljuk a kilométereket. Ha nincs sürgős dolgom mindig elhagyom a sztrádát, s aprócska rejtekutakon török a célom felé. Kellemes hegyi falucskák között visz az utam, Elsőt néha mesterséges lélegeztetésben kell részesítenem egy-egy muskátli zuhatag láttán. Nálunk az aszály miatt poros a fű, itt üde zöld minden. Ahogy mondják remek nyaruk volt, kellemesen sok esővel a megfelelő időpontokban. Ettől is olyan szép a fű. Ahogy haladunk el a sípályák mellett ismételten megállapítom, hogy azok így zölden meredekebbnek tűnnek, mint behavazottan. Ebben az állapotukban nem is mernék lecsúszni rajtuk. Viszont a tehenek békésen legelészve bátran állnak a hegyoldalon. Mindegyik merőlegesen áll az esésvonalra, csípő kicsit kinyomva, s a völgylába mindegyiknek hosszabb, mint a hegylába. (no azért csak meglátszik a leíráson a síelős múlt) Két alaptípust láttam. Az egyik alapanyagot szolgáltat a Milka csokihoz, a másik alapanyagul szolgál a Wiener Schnitzelhez. Mindkét alaptípusból van jobbos és balos kivitel. Az egyik balról jobbra legeli a lejtőt, a másik ellenkező irányban. A modell hátránya, hogy a teheneket esténként össze kell szedni, reggel visszaszállítani a lejtő túlsó oldalára, s ott kicsit feljebb, irányba állítva elhelyezni. Macerás, de működik a rendszer.
A gps irányítása alapján pont a ház előtt álltunk meg. Biztos elromlott a kütyű. A Ridehouse Schladmingtól pár száz méterre, teljesen osztrák jellegű házikó a hegy oldalában. Kecske fekszik keresztben az úton, vadkacsák óvatoskodnak a mezőn, macska somfordál az udvaron, öreg kutya üdvözöl bennünket kellő megfontoltsággal. Bele lehet harapni a levegőbe. Megjöttünk! Némi keresés után megtaláljuk Ágit, Gyula feleségét, (ők vezetik a házat) aki megmutatja a demarkációs vonalat, amin túl nem lehet kinti cipőben menni. A vonal átlépése emberhalált von maga után. Ági egyéb esetekben nem eszik embert, de szabály az szabály. A ház kellemesen otthonos. Minden a deszkázásról szól. A hűtők teleragasztva boardos reklámmatricákkal, a képeken rajderek ugranak, csúsznak, pörögnek, s csinálnak minden egyéb nem természetes dolgokat.
A házban az ember jól tudja érezni magát. Mintha otthon lenne. Kicsit változnak időnként a családtagok, de azért kellemes hangulatú az ott tartózkodás. Az egész házban saját forrásvíz folyik. Sőt az udvaron is egy beton medencébe folyik a forrásvíz. Itt személyesen tapasztalhatjuk a forrásvíz gyógyhatását, mert a medencében remekül lehűl a sör, s ez jótékony hatással van az ember életminőségére.
A szobákban nincs TV, csak az étkezdében, de azt nem láttam, hogy valaki bekapcsolta volna. Lehet, hogy csak egy műanyag doboz, mint az Ikeában, nem tudni.
A ház előnyeit azért csökkenti, hogy mobil térerő viszont van. Szóval lehet még mit fejleszteni.
Este megérkezett Gyula is. Komoly tárgyalást folytattunk a kirándulási célokkal kapcsolatban. Gyula másnapra a Wilde Wasser meglátogatását javasolta, mondván, hogy a vízesés után fel lehet még menni a hegyre, de az nem kötelező. Láttam rajta, hogy nem nagyon néz bennünket teljesítménytúrázóknak. Na majd holnap eldől!
Második nap Wilde Wasser:
Wasserfall, Wilde Wasser mindkét néven szokták hívni.
Megközelíthető Schladmingból a város szélén lévő körforgalomból Obertal felé kell menni. Kellemes vadregényes út vezet a szurdok felé. Az erdő közepén áll a fizetőkapu s pár euró leszurkolása után, kedves mosoly kíséretében mehettünk tovább. Jól jött Gyula tanácsa, hogy nem kell megállni az első parkírozónál. Koppig végig kell menni az úton. Bár korán indultunk, de a parkírozóban már jócskán voltak. Családok, párok málháztak fel, s indultak útnak. A parkírozó mellett lévő hüttében lehet erőt gyűjteni, aztán hajrá. A túraút vad vizek és sziklák világán keresztül vezet a Talbachklamm szurdokon át, tundraszerű tájakon, jégkorszaki maradványokat érintve a 70 méter magas Riesach vízesésig! Az út nagyon kényelmes. Nemrég újíthatták fel az ösvényt, mert a kapaszkodók, lépcsők, mind horganyzott acélból vannak. Svájc jutott eszembe, ahol még a fabudi is savállóból van. iKoty barátomnak jegyzem meg, hogy gyerekkocsival nem járható, de tudom te még a fogad között is... A vízesés feletti híd kellemes modern függőhíd. Van, aki kapaszkodik, van, aki hintázik rajta, vérmérséklete és gyomra szerint. Akit csak a vízesés érdekel, vagy fáradt az itt egy erdei úton visszafordulhat a parkírozó felé, vagy mehet fel tovább a Forstwegen (erdei úton) a csúcs irányába. Mi másztunk tovább s a „Höll” leküzdésével, gyönyörű tájon át értünk fel egy hüttéig, amely közelében 2.700 méter tengerszint feletti magasságban található a kristálytiszta Riesach tó. Azért ez ki van találva. A közel negyven fokban veri a víz az embert, már a pokolba kívánja az egészet s akkor hopp elé ugrik egy hütte. A meglepetéstől tátott szájjal leül, s ha már tátva van a szája hát iszik is valamit. Bár én medve üzemmódban közlekedem az erdőben, minden ehetőt megeszem, főleg a szamócákra, szedrekre utazom, de azért valami kis ennivalót itt is bevágtam. A tó gyönyörű, érdemes lemenni, s ejtőzni egyet a partján. Lefelé a parkírozóhoz az erdei úton célszerű menni. Itt dömper útnak hívják az ilyent. Kavicsokkal borítva kanyarog az erdőben, s ha lehet, még melegebb van a napsütés miatt. Kellemes sétával leértünk, de még maradt a bateriben delej.
Úgy döntöttem felderítjük a terepet. Az utazásra inkább városi biciklinek kinéző, alig halványan trekkingnek nevezhető kétkerekűeket hoztunk, fel kívántam mérni merre lehet tekeregni. Csodálatos völgyek vannak Schladming környékén, egy apró bibivel. Az ember a fő völgyből felmászik pár száz méter szintet, s aztán megy 10-20 kilométert folyamatosan felfelé a következő hegyig. Embert, s főleg a combját próbáló feladat. A nagy nézelődésben, a völgyek különben gyönyörűek, kellemes pihenőhelyekkel, horgásztavakkal, fogadókkal, egy hüttéhez értünk, amely közelében (egy-két kilométer) van a nikkelmúzeum, amit szintén érdemes megnézni, némi mászás árán.
Azután már Hochwurzenre akartam eljutni. Oda a pályarendszer közepe tájára, ahonnan az összekötött többfülkés felvonó indul. Ide még soha nem jöttem fel kocsival. Télen mindig sietni kell, s nem értem rá bóklászni, mert bizsergett a léc talpa. Most jó volt nézelődni, felfedezni hogyan néznek ki a dolgok hó nélkül.
Fel is fedeztem a hegyi gokartot. Nagy hirdetések mutatták a faszánkós és a gokartos lezúdulást. Ebből nem maradhattunk ki. A gokart pálya lényegében a szervízúton megy. Jó kavicsos, poros, de hét és fél kilométer hosszú! 12 euró a gokartozás, s 8 euró a felvonó. Itt említem meg, ha valaki olyan szálláson alszik, feltétlenül kérjen Sommer Cardot, mert azzal sok pénzt takaríthat meg. Például Sommer Carddal itt a felvonó ingyenes.
A lifttel felmentünk a hegy tetejére. A hüttében még volt egy kis időnk szomjunkat oltani, persze figyelemmel a közelgő száguldásra. A „bokszutcában” lévő fiúk szorgalmasan napoztak, s egy perccel korábban az ég minden kincséért sem adták volna oda a gokartokat.
Először egy szánkós különitmény indult. No ez a szánkó, olyan őrült, hogy akár én is kitalálhattam volna. Egy szánkó alakú fatákolmányra szerelnek négy kereket, az ülőfelületet kipárnázzák, van egy kormánya, a kormány mögött még egy ülés a piciknek, s a papa máris gurulhat lefelé, mintha egy vonórúd nélküli kézikocsival menne. Bezzeg a mi gokartunk komoly műszer volt. Három kerék, öblös vászonból készült beülő a mély súlypont érdekében, slickgumi, s a kormányon lévő jobboldali fék a jobb hátsó, a baloldali a bal hátsó kereket fékezte. A hegy tetején egy kis lökés és kezdődhetett a több kilométeres száguldás. A konstruktőr valahogy kifelejtette a rugózást, így a vízátfolyások marta csatornákon átszáguldva kiesett az ember fogából a tömés. Viszont a kavicsos, poros úton a fékek ügyes játékával remekül lehetett faroltatni a gépet. Első feleségem komótosan ereszkedett én pedig kavartam körülötte, mint forma 1-ben a beugró tesztpilóta, side by side. Komoly élmény volt, fiatalodtam vagy ötven évet.
Ha már leereszkedtünk a hegyről sétáltunk egyet Schladmingban is. A város széttúrva, építkeznek ezerrel, s a központban lévő szálloda építkezéséről jókedvű magyar káromkodást hoz a szél. A városban különben is meglepően sok magyar szót hallani. Mint kiderült feleségem még soha nem evett igazi Wiener Schnitzelt. A felfedezésre bőszen tanulmányozni kezdtük egy étterem étlapját. Wiener Schnitzel nem volt rajta, de a magyar pincér megnyugtatott, hogy természetesen a kedvünkért elkészítik. Életem legrosszabb Ausztriában evett Wiener Schnitzelje volt, de a kis pletyizés, politizálás miatt mégis megérte.
Este, amikor Gyulának elmeséltük napunkat csak legyintett egyet s mondta, hogy legközelebb menjünk, amerre akarunk.
A büszkeségtől dagadó kebellel pánikszerűen elaludtunk.
Harmadik nap: Dachstein
A sóhajtásra is recsegő ágy ellenére remekül aludtam. Reggel egy kellemes susogó hang szinte elandalított. A nádvágó mindenit! Esik az eső.
Ebben a tarhonyapörkölő melegben folyamatosan nézegettem az időjósok műveit. Az előjelzés, amely egyhangúan kánikulát ígért, annyira megszédített, hogy gyakorlatilag meleg ruhát nem is hoztam, esős időre valót becsomagolni meg eszembe sem jutott. Meg kell mondanom, hogy a németek mire kiértünk már változtattak az előrejelzésen, s néha némi csepegést jósoltak, az osztrákok kezdtek felzárkózni hozzájuk, a magyarok továbbra is derűs tekintettel néztek a napba. S a németek jóslata egyre zordabb lett.
Most mit tegyek? Ha lent esik, fent még lehet jó idő. Télen számtalanszor előfordult a fordítottja. Megnéztem a webkamerát, azt mutatta elállt az eső a gleccseren. Pedig fel kell menni, hisz Első ezt a gleccsert még nem látta, s az ő óhaja…
Hazardíroztam, 19-re gleccsert húztam. Irány a kocsi. A hírek szerint nyáron ezrével dől a nép errefelé. Jó talpashoz méltóan már 8 órakor a parkírozóban voltam. Nem én voltam az első. Pedig kihagytam a máskor havas most nyári gokart pályát babusgató lejtőket, nyomtam a gázt, még az ellenőrző pontnál is csak lassítottam, de úgysem volt ott senki.
A pénztár előtt egy komoly csapat idős ember állt, arról vitatkoztak éppen, hogy ők most csoport vagy nyugdíjasok. Egy testcsellel sikerült a kasszához lopakodni, s leszurkolni a fejenkénti 32 eurót, ami szólt egy karikára föl-le. Mi lenne, ha még járnának fent a felvonók?
Mire a fülke megérkezett össze is jöttünk annyian, hogy összesimultunk, mint két szelet vajaskenyér. A fülke egy szál kötélen lóg, amelyet komolyan méregettem. Nem véletlen volt a dolog, a felvonó 998 métert emelkedik felfelé, de én ugrottam, így a kisujjam elérte az ezer méteres emelkedési szintet.
Fent kellemes napsütés, szélcsend, nyárias idő. A teraszra pakolják ki az ülőalkalmatosságokat. Körbenézve a látvány turistának megfelelő, de síelőnek szomorú. Van valami piszkosszürke kása alattunk, de az összes felvonó szétszedve, s láthatóan vagy 3 méter hó hiányzik a terepről. A tömeg robog a kilátóteraszhoz, s a talpa alatt lévő üvegen keresztül próbálja felmérni azt az egy kilométert. Sokan vannak. Be is mentünk a jégbarlangba (fejenként 10 eur), s megnéztük a jégszobrokat. Azért érdekes, hogy valakik a jégbe folyosókat vájnak, s azt teleteszik mindenféle jégből faragott szoborral, amelyek főleg egyiptomi formákat mutatnak, néha egy állatot, vagy forma 1-es autót. Változatos izlésvilág, amit színes világítással igyekeznek feldobni, míg én folyamatosan azon gondolkodom, hogy vajon mennyi idő alatt csúszik le ez az egész a völgybe. Érdekelne.
Kijőve a napra csavarogni támadt kedvünk. Elindultunk a Seethalerhütte irányába. A jégen mindenféle népek mászkáltak. Voltak a sportos alakok, akik cipelték magukkal a sisakot, beülőt, kötelet, s látszott rajtuk, hogy itt nagy klettersteigezés lesz. Voltak mindenféle sportcuccban leledző emberek, akik látszólag felszívták magukat erre a kirándulásra. Aztán jöttek az edzőcipős, anyám borogass….vietnami gumipapucsos alakok, rövidnadrágban, izompólóban, nagyi a görbe botjával, s minden, amit el lehet még képzelni. Szerencsére ezek zömével csak a visszafelé úton találkoztunk, amikor már nagyon nőtt a népsűrűség. Jó érzés volt a tizen valahányfokos melegben és ragyogó napsütésben havat taposni. A meredek részen valami nemezszerűséget terítettek le, hogy az ember lehetőleg távolabb mutassa be a leszúrt Rittbergert. A cirkalmasra jelölt sífutópályán egy ember futott, de soha nem lehetett eldönteni, hogy jön vagy megy. A kijelölt úttól távolabb méteres repedések lapultak a jégben, egy csoport keringett körülöttük össze köldökzsinórozva, óvatosan lopakodva a vezető után. Azért vannak furcsa emberek, akik feljönnek ide, s bérelnek egy motoros szánt, ami felviszi őket a hüttébe. Nem természetbe való az ilyen alak. Mi mentünk felfelé a tapadós hóban, s hallgattuk a vízcsobogást. Körülöttünk, mellettünk, alattunk apró csermelyek fakadtak a jégből, s mindent betöltött a víz csacsogása. Érdekes volt elgondolni mi lehet alattunk. Az Első kicsit elkerekítette szemét, amikor a kijelölt út szélén egy repedésbe leszúrtam a túrabotom, s az simán merült a víz alá, ameddig csak ért a kezem. Innen szinte összebújva mentünk. Ragadt a hó, mint a halenyv, meleg volt, s még felfelé is kellett menni. Megdolgoztunk azért a kis italért, amit a hüttében vehetünk majd. Néha azért, s egyre gyakrabban meg kellett állni fényképezni, s gyönyörködni a tájban. Persze itt is voltak olyan élelmes, okos emberek, akik takarékoskodtak az erejükkel, s motorosszánon tették meg az utat a hüttéig. Hiába okos embernek kevés ész kell.
A kanyarban a nép egyik része, a sisakosok elkanyarodtak, hogy megmásszák a sziklafalat és feljussanak a Hoher Dachstein 2.996 méteres csúcsára. Néha, mint szép kis színes hangyák lepték el a hegyoldalt. Mi közben megérkeztünk a hüttéhez. Körbenézés, folyadékpótlás. Érdekes volt, ahogy a sziklafal mellett felfelé törekvő meleg levegő felért a gleccser magasságába, lehűlt, s gomolyogva csapódott ki belőle a pára. Olyan érzése volt az embernek mintha minden pillanatban hatalmas vihar készülne kitörni, de a hegy tetején a kereszt tövében nyugodtan ültek a mászók, ők látták miért. Hatalmasakat lehet túrázni a vidéken. Érdekes, hogy csak gyalogosokat láttam, ezen a vidéken senki sem túrasízett. Talán a túlsó oldalra tartogatták. Az jobb is ilyen szempontból.
Elindultunk visszafelé. A gázolás a hideg kásában nem lett könnyebb, de jelentősen nőtt a tömeg. A felvonó felső állomása közelében szinte nem is látszott a jég a sok téblábolótól. Itt szaporodtak el a korábban már említett nem kimondottan hegyre való öltözékek, hogy rövid, de dicstelen kanyar után a restaurant falai között találjanak védelmet és szórakozást. Ez már turistagyár. A rövidke emelkedőt mozgójárda (fedett!) teszi kellemessé, s ha találsz szabad helyet valahol a komfortérzet csak fokozódik. Alapos sorban állás után leereszkedtünk a felvonón. Kilométeres körzetben nem volt egy szabad parkírozó hely sem. Csökkenteni kívántam a népsűrűséget, s elindultunk lefelé. A hegyi út alján a bódénál már megállították az embert, s ha nem tudta felmutatni a felvonóra szóló jegyét leszurkoltattak vele 5 eurót fejenként. A tanulság, hogy papírszemetet eldobni ezen a vidéken nem célszerű. Én még mindig őrzöm a jegyet, mit lehet tudni?
A táj lefelé is gyönyörű, s kirándulásra csábító. Ilyenkor szoktam érzésre kiválasztani egy szimpatikusnak kinéző vendéglőt, s a teraszán étkezve jólesően körbelegeltetni a szemem a tájon. Nem érdekel, ha fárasztó!
Negyedik nap: Hallstatt sóbánya
Lóg a levegőben mindenféle idő. Reggel magvas megállapítást tettem: minden meteorológusnak egy volt az anyja. Ahány felé nézek, annyifélét mondanak, s egyik sem válik be. Döntöttem. Kiválasztom a nekem megfelelő előrejelzést s ahhoz alkalmazkodom.
Bár jártunk már Hallstattban, de akkor tél volt. Ideje megnézni nyáron. Schladmingból indulva a hegyet az óramutató járásával megegyező irányban kívántam körbejárni. Kellemes erdei utakon robogtam. Végignéztem Dachstein West összes sípályáját. Nagy élet volt, mondhatni pezsgés. Sok biciklista, kiránduló. A nagyobb liftek jártak, de sajnos hónak nyoma sem volt. Ez sem hóbiztos terep.
Ahogy átverekedtük magunk a hegyen már le is kanyarodtunk Hallstatt felé. Először a csodálatos tó üdvözölt bennünket. Télen feltettem a kérdést, hogy vajon miért nem fagy be? Senki sem tudta a választ, vagy nem árulta el. Én megfejtettem a titkot, de szintén nem árulom el.
Az volt az érzésem, hogy Hallstattban sokan lesznek. Természetesen megint igazam lett. Most is volt mindenféle náció, de most is a sárga bőrszín dominált. Mivel az idefelé vezető úton sokat kavarogtunk, de kedvenc téli terepeimet nyáron is látni akartam, így már csak a legtávolabbi parkírozóban jutott hely. A nyomasztó napsütésben elvánszorogtunk a Sóbánya pénztárához, mert azt reméltük a föld alatt hűvös lesz. Fejenként 24 euró a fogaskerekű vasút és a bányabelépő. Egy két euró volt még a kis médialejátszó, amelyben magyarul is csacsogott a leányzó, s így kis ügyességgel meg lehetett hallgatni mit is látunk. Sajnos csak egy fülest kaptunk, mert a többit elvitték a sárgák, így gyakorolhattam a szinkrontolmácsolást Első feleségem irányába magyarról magyarra.
Szépen nézett ki a Salzbergbahn, két szinten lehetett beszállni, s bármennyire is izgultunk nem ütköztünk össze a szembejövővel. Persze itt könnyű, mert lehet látni, de ezek az ügyes vezetők Mölltalon sem találják el a szembejövő vonatot.
Impozáns a felső állomás, különösen a felfelé menő út felé vezető híd. Az út mentén szobrok, emlékművek, amelyekről hosszan beszélt a füles, de a nap miatt Terka nem tartott igényt a szinkrontolmácsolásra. Pedig sokat meg lehetett tudni a régi idők bányászatáról. A só roppant értékes dolog volt, s a város halálra kereste magát vele. Minden rendben volt, s minden szervezett volt. Létezett például olyan mesterség, akiket kőőrzőknek hívtak. Feladatuk az volt, hogy a hegyoldalon mászva a meglazult köveket felügyelt módon zúdítsák le a völgybe. A bánya langsam üzemmódban most is működik, de volt olyan időszak, amikor több száz bányász dolgozott itt. Külön kolónia volt. A völgyből hozták fel az élelmet. A kutatók egyéb adatok hiányában az emberi ürülék tartalmának elemzéséből jöttek rá, hogy egy speciális disznó felbontási módszert használtak, amely során eldobták a nehéz csontokat, s az értékes maradékot a disznó állkapcsát fogantyúként használva vitték fel a hegyre, s apró házikókban sóban (mivel másban) tartósították. Most nem beszélek olyan szórakoztató dolgokról, hogy mindenki tele volt bélféreggel. Menjetek el, s hallgassátok meg a füles érdekes előadását.
Némi várakozás után elindultunk a bányába. Mindenki kapott fenékbetétes vászonruhát, s egy csinos bányászlányka megszámolt bennünket. Biztos azért, hogy senki se vesszen el, s így ne találják meg néhány száz év múlva nagy szenzációt keltve, mint azt a régi bányászt, aki most viszi el a showt. Libasorban gyalogoltunk befelé, s ekkor tudtuk meg, hogy a sórétegek vizszintesen helyezkednek el a hegyben, s több mint 10 réteg van. A gyaloglás közben különféle bányabiztosítási rendszereket, támmegoldási variációkat csodálhattunk meg, már aki tudta, hogy mi az. Volt filmvetítés, beszélő bábú, lézersó, s minden szépség. Csúcspontként két facsúszdán is lecsúsztunk, hogy valami izgalom is legyen. Az egyiken mérték a sebességet, s fényképet is készítettek (5 eur), amit kifelé természetesen meg is lehetett venni, amíg az embernek átadták a gyűszűnyi ajándéksót. Az idegenelvezető bányászlányka (most már tudom, miért van annyi gomb az én egyenruhámon is, s azt is tudom miért kell többet kigombolva tartani) mindenkit vagy 5 km/órával megvert csúszási sebességben, persze azzal a formás fenékkel könnyű. A bányából kerekekre szerelt diesel mozdony által húzott tornapadokon száguldottunk kifelé egy akkora alagúton keresztül, hogy az ember nem merte kihúzni magát. (még én sem)
Csak még egy érdekesség. A bányában nem volt szellőzőrendszer. A szükséges légmozgást a hő különbségből adódó gravitációs szellőzés biztosította, amely nyáron és télen eltérő irányban mozgott. Ha valaki gondolkodik a tó befagyásának problémáján a fizika ilyen irányú bugyraiban keresgéljen.
Mint említettem sok volt az ázsiai turista. Minden érdekelte őket, s mindent lefényképeztek. Magukat nem tudták, de amikor meglátták, hogy milyen telóm van, minden csaj velem fényképeztette le magát, mert ezek szerint náluk minden fiatalnak olyan telefonja van, amit én nálunk a csúcsmodellnek gondoltam.
Lesétáltunk a városba, s ott is körbenéztünk. A téli és a nyári Hallstatt között sok eltérés nincs, csak nyáron kevesebb a fehér.
A főtéren álló kedvenc házamon a fal persze most tele volt virággal, a futó szerte terítette színes virágait.
Csak megjegyzem, hogy aki sóbányát akar látni az Hallstatton kívül, Hallein bei Salzburg, és Altaussee területén is megteheti. Szóval itt elmondhatjuk, hogy vén kecske is megnyal(hat)ja a sót.
A körjárat miatt ugye Salzburg felé indultunk, s így a vissza irány Lietzen felé mutatott.
Mivel már tömegiszonyom volt úgy döntöttem, hogy kicsit lekanyarodva a főútról szétnézek Krippensteinben. Kellemes, csendes, eldugott, szinte már elhanyagolt hely, olyan pénztárral, mint a Planain lévő WC, s vasúti restire hajazó hütte részleggel, szóval pont nekem való. Erre mit látok? Illetve mit nem látok? Szabad parkírozóhelyet nem látok, annyi a kocsi, mint a pelyva. Nesze neked visszafogott magány. Az indóházra emlékeztető épület mellett asztalok, székek, amiken békésen sörözgetnek (szép számmal magyarok is), sátor a kiránduláson készített, s a szokásos módon megvásárolható képekkel (sót azért nem adnak). Kicsit megváltozott a téli kép.
Felfelé a hegyen 3 szekció van. Első szakasz 1350 méteren jégbarlang, Eishöhle, mammutbarlang, Mammuthöhle. Nem bonyolult nyelv ez a német. Ha feljebb merészkedünk 2100 méteren 5 fingers, Welterbespirale, szóval gyönyörű panoráma, szemgyönyör. Tovább menve 1800 méter magasságra ereszkedve Gjaid Alm, Weisberghaus, Simonyhütte kínál kitűnő kirándulási célpontokat.
Ez a vidék minden évszakban gyönyörű. Persze megint találtam teraszt.
Ötödik nap: Silberkarklamm
Most Haus irányába indultunk el, s balra fordulva elkezdtünk kapaszkodni a hegyen.
Kellemes hegyi úton kanyarogva döngettünk a Dachstein hegy oldalában. Csodálatos hegyoldalak, csodálatos legelők. Az egyik karámmal lezárt hegyoldalon lámák heverésztek. Mikor megálltam, s kiszálltunk némi bámészkodásra egy pillanatra odanéztek, de látták, hogy ezeknél a fránya idegeneknél nincs kaja, így figyelmük fejükkel együtt rögvest lelankadt. Mi tovább kapaszkodtunk. A klamm közelében találtam egy parkírozót, megálltunk felszerelkeztünk, s hajrá. Néhány száz méter gyaloglás után kiderült, hogy a rendes parkírozó feljebb található. Mivel nem tudtam milyen állapotban leledzek visszafelé, ezért legyalogoltam és feljebb álltam a kocsival. Fontos az óvatosság.
A belépő 2.80, ami roppant jutányos hisz tudtuk, hogy a völgy tetején a Familia Erlabacher család által üzemeltetett Silberkarhütte vár bennünket. A patak partján kellemesen sziklás völgyben araszoltunk felfelé. Itt a hagyományos fakorlátokat és fajárdákat találtuk, pedig a közelmúltban lavina zúdult a völgyre, letörve a kiépített járdákat, s beköszönve a Silberkarhütte helyiségeibe is. A nyomokat eltüntették, a károkat rendbehozták.
A völgy leküzdése nem okoz komoly nehézséget még a gyakorlatlan túrázóknak sem. Nyugodtan lehet nézelődni, s a mederben lévő kövekből apró emlékpagodákat építgetni az út mellett.
Ez a vidék is a klettersteigezők paradicsoma. Az út mentén egy helyen rövid kötélhidat építettek, amelyen átmenve láttak neki a vállalkozó szelleműek a hegy megmászásának. Nézni is jó volt őket, főleg a lányokat. Első kijelentette, hogy ha véletlenül kitalálnám, hogy ilyent akarok csinálni, biztos, hogy nem tartana velem. Azt hiszem a közeljövőben el kell mélyednem a klettersteig rejtelmeiben. Megnéztem hány lehetőség van a környéken a mászásra. Klettersteig Kali und Kala fiataloknak az öreg malomnál, Hias, Siega Silberkarklammnál, Austria-Klettersteig Sinabell, Jubilaums Klettersteig és Ramsauer Klettersteig Guttenberghausnál, Irg, Anna és Johann, Randkluft és Schulter, Sky Walk, Gjaidstein, Amon Klettersteig a gleccsernél, hogy csak a legismertebbeket említsem. Szép nyugodt napjaim lesznek.
A völgy a felső részén kiszélesedett, s hatalmas vízmosásos területen az útvonalat kedvünkre megválasztva mehettünk felfelé. Menni is kellett tempósan, mert szorgalmasan eleredt a meleg nyári eső. Kicsit csöpögve értünk a Silberkarhüttéhez. Az asztalok felett lévő napernyők remekül helytálltak esernyőként is, s a figyelmes személyzet pokrócokat terített a padokra, így kellemes volt az ott tartózkodás. Furcsa önkiszolgáló rendszerben üzemeltek. Az italt magunknak kellett kivinni az asztalhoz, de az ételt kihozták. Mutatós hütte különben, még saját felvonója is van az ellátmány szállítására.
Felfedeztem, hogy egy asztalkán a prospektusok mellett egy pecsét is hever. Sajnos csak most derült ki számomra, hogy létezik egy Königsetappe nevű túraút, amely helyszíneit bejárva lehet a füzetecskébe elhelyezni a pecséteket, a büszkeség és az emlékek miatt. A Königsetappe a Gutenberghaus (2164m) a Larchbodenalm (1406m) a Silberkarhütte (1250m) és a Jausenstation Fliegenpilz (1040m) között megy, 14,2 km hosszú, 1470 magasság különbség, s 8 óra a szintideje. Ha korábban tudom 16 óra alatt biztos megcsinálom. A Silberkarhütte és a Jausenstation Fliegenpilz alapján érdemes lenne egyszer ilyen célból is bejárni a vidéket.
Mindenesetre most csak azt állapítottam meg, hogy minden út klammhoz vezet, s a klamm tetején mindig van egy hütte véletlenül. Ausztria is egy nagy klamm, ahol a sztrádák vezetnek a kis klammok felé. Csak körül kell nézni.
A már bejárt útvonalon leereszkedtünk a hegyről.
A visszafelé vezető úton megálltunk Hausban. A főtéren nagy mulatság készült. Az osztrákok minden alkalmat megragadnak egy jó kis mulatságra. Ez így jó, jól érzik magukat, s még a közösséget is összekovácsolja. Kirakják a sörpadokat, megjelenik a füstölt pisztrángos autó, kitelepül néhány helyi termelő, s indul a mulatság. Az est csúcspontja, amikor Ervin és Francz névre szóló bőrgatyájukban biztosítják a zenét, a táncot, és a szórakozást. Fogy a sör, lobog a bőrgatya, Ervin nagy kedvvel rángatja a tangóharmónikát, s mindenki mosolyog. Még a túrabakancsos idegenhez is van egy jó szavuk.
Hatodik nap: a küldetés
Így a beszámoló vége felé el kell árulnom valamit. Jó, hogy mászkálunk, kirándulunk, jól érezzük magunkat ezen a szabadságon, de Első feleségem szerint a fő cél, hogy egy fa kenyértartót vegyünk magunknak. Évekkel ezelőtt beszereztünk egyet, de már kicsit elhasználódott. Első azóta a pótláson dolgozik. Már vett egyet Erdélyben, de az nem volt jó minőségű. Nem mehetünk haza Ausztriából, hogy nincs birtokunkban egy minden igényt kielégítő echte osztrák fa kenyértartó. Az utolsó napunkat erre kellett szánnunk.
A helyzetet csak az bonyolította, hogy vagy egy évvel ezelőtt láttunk egy város, egyik üzletében egy megfelelő kenyértartót, de az ára miatt nem vettük meg. Csak egyikünk sem emlékszik a helyre.
Most nincs más dolog, mint megtalálni a várost, s az üzletet. No ez egy jó 200 kilométeres karikának indult. Bementünk minden város, minden megfelelőnek tűnő boltjába, de sehol egy szemernyi siker.
Átmentünk Otertauernen is. Lehangoló volt a csupasz hegyek látványa. Itt talán nincsenek kirándulók, mert a felvonók sem mentek. Hiába Obertauern sem hóbiztos.
Végül Tamswegben kötöttünk ki. Másfél óra csavargás és 20 üzlet után már tudtuk, ebben a városban láttuk a kenyértartót. Megvolt a bolt is, de szemétláda módon egy év alatt eladták a kenyértartónkat. Hihetetlen milyen kereskedők vannak. Látva lógó orrunkat az egyik boltban már megígérték, hogy legyártatnak nekünk egy kívánságainknak megfelelő kenyértartót. Egy hónap az egész.
Persze ebben a városban is mulatság volt. Pisztráng, sör, bőrgatya, de sehol egy kenyértartó. Végül egy háziasszonynak kinéző nő adott egy ötletet. Zárás előtt 12 másodperccel érkeztünk. S volt kenyértartó! Drágábban, mint tavaly! Első feleségem nem szokott alkudozni, de itt mégis megtette. Mondom, hogy kellett az a kenyértartó! Több, mint 20 eurót engedtek az árból. Én minden pénzt kifizettem volna már, csak, hogy szabaduljak. Meg is vettük a cuccot, s boldogan el. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy hazaérve itthon is láttuk egy ugyanolyan kenyértartót, szlovák gyártmány, mint a miénk, de ötödébe kerül. Élni tudni kell.
Este még meg kellett mozgatni a bicókat nehogy árvának érezzék magukat. A Ridehousetól legurulni a városba nem egy bonyolult dolog. Hagyni kell menjen a bicó amerre akar, s már lent is vagyunk. A kellemes tekergés jól esett a feltúrt városban. Ilyen kerékpárokkal nem lehet lezúdulni a Planai DH pályáin, no meg a lendület is hiányzott. Pedig harcos egyedeknek érdemes kipróbálni azokat a pályákat. Én csak a parkírozóban a gyerekek számára elhelyezett akadályokon bohóckodtam egy kicsit, annyit kibírt a trekking. A hazafelé menő útra új ötletem támadt. Ha az ember induláskor elég magasra felmegy a hegyre, akkor már csak lefelé kell gurulnia, s nem kell kapaszkodni. Teljesen logikus, egy baj van csak, hogy a megtalált lépcsőn és meredek ösvényen fel kell tolni a biciklit. Hiába tökéletes megoldás nem létezik. Felcipekedtünk egészen egy elhagyott korházig, s onnan már csak lefelé kellett száguldani szívünkben egy kenyértartó tulajdonos büszkeségével.
A kerékpárok lendületből a kocsira kerültek, mert reggel korán indulás, s irány egy kis kitérővel hazafelé.
Hazaút, Medveszurdok vagy Medveölőszurdok Bärenschützklamm
Korán reggel ébredés, GPS programozás, s irány hazafelé, de természetesen egy kis kitérővel a Medveszurdok felé, amely a magyarok által is kedvelt kirándulóhely.
Graztól 40 km-re, északra fekszik Mixnitz. A falucskán átautózva elhagyjuk a települést, de a patakot követve hamarosan egy ingyenes parkolóhoz érünk, konkrétan mi már a szántóföldön álltunk olyan sok autó volt. Innen már nem folytathatjuk autóval az utat; ez túránk kiindulópontja. Gyalogosan is tovább követtük a patak folyását.
Ravasz egy hely ez a Medveszurdok. Az ember vagy háromnegyed órát mászik felfelé a kavicsos, s időnként elég meredek erdei úton. Itt is gyakori a fényképezés céljából elkövetett lihegés. Vannak virgonc fölfelé szaladók, akik azért rövidesen megállnak pihenni. A hegy nem kivételez. Végül átkelünk egy fahídon; majd széles, meredek erdei úton érünk a szurdok bejáratához. Belépő felnőttek részére 3,50 euro. A Mixnitzbach által mélyített patakvölgyet a hírek szerint okosan, sok-sok létra segítségével tették járhatóvá a turisták számára. Megnézzük!
Kellemes sétával kezdjük a szurdokot. A szurdok bejáratáig "normál" túraútvonalon jutunk el, majd innen kezdődik a varázslat! Egy kis esőbeállónál megpihenhetünk, majd következik az igazi szurdokjárás. Én eddig elégedetlenkedtem, mondván mitől olyan híres ez a völgy. Hisz ennél a Burokvölgy, a Rám szakadék, Terchova, a Szlovák Paradicsom, s a napokban megmászott két klamm is sokkal izgalmasabb. A kellemes sétaúton lévő esőbeállónál egy magyar párral találkozunk. Sportos csaj, s kezdődő bulihordót cipelő férfi. Megkértek, hogy fényképezzem le őket. Ahogy a fényképezőgéppel irányba fordultam szavam elakadt. Ameddig elláttam a sziklafalon falétrák kapaszkodtak felfelé. Kezdtem magamban bocsánatot kérni a völgytől.
Leírom így előre a völgyben lévő fontosabb tájékozódási pontokat.
Kassa
Unterstandshütte
Groser Wasserfall
Schwalbennest
6 Hohe Leitern
Bergwachthütte
Letzte Bachbrücke
Aussteig
169 fahídon, ill. létrán 2900 lépcsőfokot kell megmásznunk, miközben a szintemelkedés 350 m. Kb. egy óra izzadás, nézelődés és kimerítő mászás után érünk a Bergwachthüttéhez. Közben a nehézségi fokokat tekintve kipipáltam sorban a Burokvölgyet, a Rám szakadékot, Terchovát Jánosikostól, a Szlovák Paradicsomot Hernád áttörésestől, s minden egyebet. Már a Medveszurdok vezetett. A Bergwachthütte lényegében menedékházszerű építmény. Néhány láthatólag fáradt helyi erő tartózkodott ott. Ők tartják karban a létrákat, korlátokat. Én azt gondolva, hogy már mindenen túl vagyunk, s ez egy normál hütte némi italt kértem. Kiderült, hogy az italért annyit fizetek, amennyit akarok, de a pénzt ne nekik adjam, hanem rakjam bele az alapítvány által kitett perselybe. A sör hűttőszekrény nélkül is elég hideg volt, s én a fiúk nagy megelégedésére síterepi hüttei árat pengettem a perselybe. A fényképezett magyar pár is itt ült, s indulás előtt a férfi vágyakozó pillantást vetett a sörömre. Megint kiderült, hogy naív vagyok. A mászásnak korántsem volt vége. Vagy 20 percnyi szuszogás után értünk az utolsó hídhoz. Innen mindenki nagy lendülettel ment tovább, hogy pár perc meredek mászás után megálljon pihizni. Meg kellett küzdeni míg vagy 15 perc után megláttuk az Ausstieg, kiszálló táblát. Azt mondják ezen a részen zergéket is lehet látni. A mi hangos lihegésünk biztos elzavarta őket. A mászás közben sok nézelődni való idő és erő nem maradt, de amit láttunk, a sziklák, a meredek szurdok, a zubogó patak csodálatos.
A kiszállónál egy tábla várt bennünket, miszerint a Guten Hirten fogadó 10 percre van. Nekem többnek tűnt, hiába nem volt zerge az anyukám, s kőszáli kecske az apukám.
A pihenőház 1209 méteren van, s innen látható az 1721 méteren lévő Hochlanschon felállított kereszt. Meglepetésemre nagyon sokan mentek tovább. Bajom nem a tovább menetellel volt, hanem azzal, hogy mikor érnek vissza a parkírozóba.
A hüttében ismét találkoztunk a sportos leányzóval és a sörömet most is érdeklődve nézegető párjával. Sajnáltam a srácot. Nekem van menekülési lehetőségem, mert maximum elmegyek klettersteigezni, s oda Terka nem jön utánam, de ha a másik párnál felmerül ez a lehetőség, akkor a csaj mászik elől. Szóval hapsikám, vagy a nő ugrik, vagy a bulihordó!
A hüttében kellemetlen élményben volt részünk. A személyzet pofára állapította meg az árakat. A külföldiek számára ötletszerűen mondtak magasabb árakat, amiket árlista hiányában nem lehetett ellenőrizni. Nem tetszett. Megettük ételünket, megittuk italunkat, s amikor visszavittük az edényeket, kértünk a kulacsunkba vizet, mert sehol sem volt csap, s még a WC-ben sem volt víz. Éreztük hosszú út vár ránk, s nem akartunk porszáraz kulaccsal nekivágni. Meglepetésünkre nem adtak vizet, hanem azt mondták vegyünk 3.20- ért egy félliteres ásványvizet. Elhiszem, hogy kevés a víz, de mi rendes vendégként ettünk, ittunk, kifizettük az egyéni árat, így egyértelműen nem turistabarátnak értékeltem a megmozdulást. Dühömben visszavittem az asztalunkhoz a poharakat és tányérokat.
Az épület sarkánál lévő táblák pontos eligazítást nyújtanak. Keményen meredek hegyi, kövekkel nehezített úton kb. egy óra alatt értünk vissza a szurdok bejáratáig, s onnan még kicsivel már jobb úton újabb háromnegyed órát ereszkedtünk a parkírozóig. A combom jelezte, hogy lefelé menni mindig rosszabb, mint fel. Jó átmozgató edzés volt. Ja, a szurdok május 1-től október 31-ig tart nyitva.
S hazafelé a hegyek között a GPS is csodálatos utat talált nekünk.
Ha valaki megkérdezi milyen nyáron Schladming csak azt tudom mondani, amit Neil Armstrong az első holdralépő mondott, miután mister Gorskinak, addig ismeretlen örömöket kívánt, s megkérdezték mi a véleménye a Holdról: Érdekes hely. Ajánlom.
Csabor a nyáron is élvezeti síelő
ui.: kis időt kérek a képek feltöltéséhez
Keresés
27 cm
