Válóok??? A feleségem nem szeret síelni.

Rera!

Saját magad tudod szabályozni!Direkt nem állítottam át,mert itt kötetlen beszélgetés folyik.

Egyetértek Veled Feri Bá!Ez egy kötetlen fórum.

Kedves Fórumozók! Ez lassan az offban is off !!!

Pont mint egy rendes asszony! (sok munka van benne míg olyan lesz!)

Ezen analógia szerint elmondható, hogy az én nejem is igencsak elnéző sok tekintetben. :-) De legalább a síelésre nem kellett annyira rábeszélni, de nem is csapta meg annyira a szele nem lett fanatikus. Szereti a hegyeket és a havat, de nagyon fázós és óvatos síelő. Ennek ellenére jól szokta magát érezni. Van más hobbim is más évszakokra, na azt pl. nem űzi, sőt nagyon nem szereti, de elfogadja, hogy csinálom, versenyeken veszek részt...stb.

Én szeretem például a kosárlabdát. (már csak 165 centis mély termetem miatt is nekem való) Feleségem utálja a kosármeccseket, de nem akar elválni, ha elmegyek meccsre, sőt otthon még pluszba megnézem a TV felvételt is.
Ha belegondolok feleségem sok mindent utál amit csinálok, mégis kitart mellettem. Türelmes asszony. Azt hiszem csak akkor válna el, ha nem vinném síelni, ha már 25 év szorgos munkájával rábeszéltem a havas lejtők látogatására.

Szóval türelem és próbálkozás!

Csabor a hatékony rábeszélő

Szüleim példája alapján szerintem egyáltalán nem válóok.
Édesanyám sosem síelt (ill. két alkalom után úgy gondolta, hogy ez nem neki való) és mégis: egyrészt nem váltak el :), másrészt nagyon jól el tudta tölteni az idejét a pályák körüli sétálással, túrázgatással. Élvezte a hegyeket, a napfényt (rossz időt is) a havat a jó levegőt stb. Pihenni, melegedni betért a hüttékbe, vagy olvasgatott a szálláson...stb. Olyan is volt, hogy a feleségem terhesen már nem síelt, de ott volt és jól érezte magát.
A lényeg, hogy érezze jól magát havas körülmények között...ez viszont nem biztos, hogy megy mindenkinek. Sztem a kompromisszum készség a kulcsa az egésznek.

Biztos igazad van Rera! Embere válogatja! Az én nejem már nem siel ... 47 éve vagyunk együtt, de nekem jólesik, ha a 2 hetes sítúrán velem van. Persze az 1-2 napos túrákra nélküle megyek, de márciusban az egyhetesen már hiányzik!

Szerintem a kettő nem mindenképpen függ össze: az ember a magánéletét és a síelést külön is élheti! Sőt, aki házas, férjezett, annak még jó is, ha a másik nem síőrült: legalább van egy kis szabadsága, ahol CSAK Ő lehet. Szerintem, szerintem...

u.i.: Persze az már, hogy síeléskor (előtte, utána, esetleg közben) mit csinál, a saját lelkiismeretén múlik.

Semmi esetre sem válóok, ha a feleség nem szeret sízni!

Mi kb 30 évvel ezelőtt határoztuk el, hogy sítúrára megyünk. Hát mit mondjak! Polsport lécek, Alpina őskövület csathiányos és nem méretes bakancsok, régi Salomon kötés (kép mellékelve). Egyszóval nem túl ideális feltételek, ráadásul Martin terepe, ráfogott síoktatással (az ott a pálya, oda kell lecsúszni stb), gondolom nem kell ecsetelni.

Na ilyen előzmények után feleségem nem adta fel, pedig nem ugrott a dologért és pár év leforgása után óvatosan de együtt tudtunk csúszni, főleg, hogy gyermekünk is belenőtt a sízésbe. Történt viszont egy baleset, mely meghatározta nejem további sípályafutását, kereszt és külső szalagszakadás, műtét, rehabilitáció stb. A hegyek szeretete, a friss levegő élvezete továbbra is megmaradt nála, s ezért csak a kimondottan "fiús" sítúrákon nem volt velem azóta. Hála Istennek Ő mindig feltalálja magát amíg a pályán vagyunk.

Az apres ski-t meg együtt töltjük. Így is működik.

Ez qrva jó ötlet!!! csak egy jól fizető mellékállást kell találnom!...... (integetni és is tudok menet közben s ez nem dicsekvés! vannak rá tanúim)

Fordított is lehet ám a helyzet, mikor a hölgyek imádnak síelni és a választottjuk nem tud, vagy nem akar. Megboldogult lánykoromban én voltam az, akinek szenvedélye volt a sízés és látva azt másoknál, milyen gondot okoz, ha a párjuk csak toporog és szenved a pálya szélén, úgy éreztem, megelőzendő a bajt, hogy radikális eszközhöz kell folyamodnom. Nem biztos, hogy követendő példa, de nálam ragyogóan bevált. Megmondtam a páromnak, akinek addig még soha nem volt léc a lábán, hogy addig bizony hozzá nem megyek feleségül, míg meg nem tanul síelni! Gyorsan pótolta ezt a tudásbéli hiányosságát. Én oktattam, és mivel nagyon fontos volt számomra, hogy ő is szeresse meg ezt a sportot, kerültem az olyan körülményeket, ami kedvét szeghette volna. Talán engedékenyebb is voltam a kelleténél a stílusbéli hibák korrigálásában, nehogy szekatúrának vegye. Maradt is néhány csiszolandó, helytelenül rögzült mozdulat, de úgy döntöttem, hogy az kevésbé zavar, mintha nem osztozna velem a síelés örömében.
A sí iránti szeretetünk és a házasságunk is tartósnak bizonyult, immáron 36 éve együtt vagyunk, és rendszeresen űzzük e sportot. Néhány, kényszerűségből, (szülés, illetve építkezés miatt) kihagyott szezonon kívül minden télen legalább egy hetet, de ha tehetjük még többet síeléssel töltünk. A két fiunkat természetesen korán megtanítottuk síelni és már alig várom, hogy az unokáimmal is együtt síelhessek.

Nekem is sokáig tartott rájönnöm, hogy meg kell próbálni a másik fejével gondolkodni. Amit én szeretek, a másiknak lehet ijesztő vagy unalmas. Egyszer én veszek vissza a másik kedvéért, aztán majd legközelebb én leszek a kedvezményezett...

Soha nem fogom megérteni a nőket.
Kedves Nejem elcipeltem a legtutibb helyekre, többször voltunk a Dolomitok legszebb részein. Hősiesen velem tartott, de látszott, hogy valami nincs rendben. Megint ilyen messze utazunk? Megint valahol a világ végén leszünk? Hány óra az út? Muszáj nekem is mennem? Meg hasonló kérdések felvetése már az elején, nem is sült ki belőle jó dolog. Legfeljebb pár óra sielés, aztán a semmitevés, unatkozás.
Aztán történt valami. Felkerestünk olyan közeli kis helyeket, mint pl Jogland síterepei. És megtörtént a változás. Kedves Nejemnek megtetszett a dolog. Azóta együtt tervezzük az idényt, igaz nem "nagy" helyekre, de sűrűbben.
Az elmúlt szezonban pedig együtt fedeztük fel a magyarországi megújult sípályákat. A kedvenc a Kékes lett. A maga 800 méteres libalegelőjével.

Szerintem a baj nem a síeléssel, illetve annak nem akarásával van.

Sok ember van, aki nem tudja feltalálni magát, nem tudja értékelni, ami van, nem képes megtalálni magának a jó programot. Helyette kínlódik.
Pedig mindenhol akadhatna valami, amivel jól lehet tölteni az időt, legyen az téli hegyek vagy tengerpart.

Hány ilyet láttam, te jó ég! Amikor egy nagy társasággal megyünk síelni, szinte mindig vannak "gyalogosok" velünk. Nem síelő szülők, férjek, feleségek, nagyszülők.

Ahogy megfigyeltem kétféle embertípus létezik. Vannak a magukat mindenhol feltalálók, és vannak a kínlódók.

A magukat feltalálók, mindig észreveszik a lehetőségeket, és jól elfoglalják magukat. Ha jó idő van, kirándulnak a hegyen, kiülnek napozni, olvasni, elsétálnak egy hüttébe enni-inni, de van, aki fotózgat, vagy éppen a kisgyerekeket felügyeli a gyerekpályán.
Ha rossz idő van, akkor felderítik a busz menetrendet, és bemennek a közeli városba, faluba úszkálni vagy múzeumot nézni, vagy bármi ehhez hasonló.

A kínlódók sajnos ilyesmire nem képesek. Ők csak savanyú képpel szenvednek, nyafognak, unatkoznak. (Miközben a világ legszebb helyein vannak éppen, ahová a legtöbben életükben el sem jutnak.)
Hiába a gyönyörű idő, amikor délben odamegyek hozzájuk -miután az egész délelőttöt a parkoló környéki kínlódással töltötték-, hogy "tessék, amíg ebédelünk, adunk pár bérletet, ingyen fel tudtok menni a csúcsra a lifttel, csodálatos a kilátás, és le is tudtok sétálni délután, tök szép idő van, útközben be tudtok térni jó kis hüttékbe is", akkor általában a válasz annyi, hogy "lesétálni, meg nincs ott hideg fent?".
És szinte mindig maradnak lent tovább szenvedni...

Szóval szerintem ez embertípus kérdése.

Az enyém négy napot síelt életében, azt is felnőtt fejjel, nem is különösebben sportos alapokkal (saját megfogalmazása szerint oszlopos tagja a lekvárszövetségnek), aztán jött a gyerek. És mire újra fog, akkor a gyerek bőven gyorsabb lesz nála... ;-) De mivel szeretjük együtt eltölteni az időt, csak szervezés kérdése. Persze nekünk egyszerűbb a helyzet, mert az oktató kéznél van, és minden íratlan szabály ellenére csak tőlem hajlandó tanulni. Eddig még nem volt egyetlen feszült pillanat vagy kellemetlenség sem. Ha újra lécre áll, csúszkálunk egy-két órát együtt vagy hármasban, a kezdőpályát is lehet élvezni, ha a családdal vagyok.

Halihó, szia!

Van azért itt egy veszély, sízésben még nem hallottam ilyesmiről, de szörfözésben megtörtént.

Kb. 20 fős szörfös csapat egy görög szigeten, hölgyekkel. Napsütés, rézsút part felől fújó 4 - 6 Beaufort szél. Napokon keresztül, és órákon át.

Fiúk mind bent hasítanak a vízen, hölgyek a parton izgulnak. Két napig. Aztán kezdenek unatkozni.

Aztán néhány, már rutinos, jóképű "helyi idegenvezető legény" felajánlja az unatkozó hölgyeknek, hogy megmutatják a falu idegenforgalmi nevezetességeit.

Mire a szörfös fiúk késő délutánra hótfáradtan partra krajcoltak, (negyedszelezés, 70 - 90 literes swert nélküli deszkákkal), a hölgyek már várták őket. De olyan nagyon nem volt felhőtlen a vacsoralégkör, amikor a kirándulás szóba került.

Úgyhogy, csak óvatosan!

Síbarátsággal:
Replaci

nálunk is hasonló volt a helyzet, éveken keresztül küzdöttünk, de egy idő után frusztrálta a csajomat, hogy nem fejlődik, fél a pályán, és hogy engem is akadályoz a síelésben, mert rendszeresen megvártam a pálya alján
nálunk az vált be, hogy síről a snowblade-re váltott, ezzel már sokkal határozottabban csúszik, és ami a lényeg, hogy élvezi a dolgot
emellett próbáljuk úgy intézni a síeléseket, hogy mindig jöjjön velünk valaki, aki kb. hasonló tempóban-szinten síel, így nincs frusztráció, kényelmesen ellötyögnek, hüttézgetnek, szóval jól érzik magukat

Én is irigykedtem, az óta egyedül járok.Ő meg tudomásul veszi Üdv nagyapa

Ezt az önreklámot vazze....

Ha az asszony nem akar síelni, otthon marad.