Mini varázsló a Kékesen

Kollégáktól jött az ötlet, hogy egyszer kimehetnék a Kékestetőre csúszkálni egy kicsit munka után. Mivel jó hóviszonyokról olvastunk a neten és még úgy sem voltunk ezen a síterepen, hamar beadtuk a derekunk. Összességében is kellemes élmény volt a túra, hiszen a kezdőknek ideális terep volt a gyakorlásra, a profibbak meg nyugodtan befűzhették az oktatófilmet és oszthatták az észt.

De igazán az tette emlékezetessé ezt a napot, amit felvonózás közben láttam. Egy kisfiút vettem észre a pálya közepe táján álldogálni. Hamar kiderült számomra, hogy nemrég eshetett egyet. Gondban volt, mert az egyik botja pár méterrel fentebb volt, mint ő maga. Sajnos még nem volt olyan ügyes, hogy visszaaraszoljon érte, helyette inkább az arra síelőket próbálta megkérni a probléma orvoslására. Pechére a sporttársak egymást követve túl gyorsan mentek el mellette, így igen keskeny időablakot hagytak számára a kérés feltevéséhez. Nem is sikerült neki, csak rámutatnia a botra majd annyit kimondani:
- Síbot... - majd csalódottan leereszteni a kezét.
Majd újabb ember és újabb próbálkozás következett.

Számomra a tökös felvonóról ez a jelenet úgy nézett ki mintha egy kis mini jedi lovag próbálta volna mágikus módon magához vonzani az elhagyott botot újra és újra megszólítva azt:
- Síbot... síbot... síbot... - mondta újra és újra rámutatva a pár méterre lévő tárgyra.
Persze amint felértem gyorsan a segítségére siettem.

Az esetet követően a barátnőm és én mindig ezzel a formulával hozzuk a másik tudomására, ha szeretnénk valamit, de lusták vagyunk elmenni érte. Csak rámutatunk az áhított tárgyra és:
- Síbot...

Szerző: Fodor Zoltán