Merre tovább síipar?

A 90-es évek elején járunk, ekkor az éppen függetlenné váló Szlovéniában a nagy múltú Elan cég, Ausztriában pedig a szintén patinás múltra visszatekintő Kneissl cég egymástól függetlenül megalkotja a két elsőként piacra dobott carvingsílécet, az Elan SCX-et és a Kneissl Ergót.

Az elv rendkívül egyszerű, megnövelik a lécek oldalának íveltségét. A lécek fogadtatása ekkor még meglehetősen visszafogott, de ezzel egy visszafordíthatatlan átalakulás vette kezdetét, amely alapjaiban változtatta meg a síelés világát.

Mi is változott? A síelés élvezeti értéke, ezzel együtt népszerűsége jelentősen megnőtt, újra divatossá vált a snowboard mellett már teljesen elszürkülni látszó sportág, ez leginkább az egyre jobban a snowboard felé forduló fiatalok megnyerését jelentette a sízés számára.

A carving megjelenése szerencsésen egybeesett az internet lakosság körében történő tömeges elterjedésével, ezzel a sílécgyártók óriási reklámlehetőséghez jutottak, saját honlapjaikon, valamint az egyéb síportálokon keresztül.
A carvinglécek piacra dobása azt eredményezte, hogy a világ síelőtársadalma (ideértve a megnyíló kelet-európai piacot is) 2-3 szezon alatt nagy többségében lecserélte hagyományos sílécét új carvinglécre. Ez a váltás óriási bevételnövekedést hozott a gyártóknak.
Mivel ez a jelentős bevételnövekedés csak pár szezonon keresztül tartott, a gyártók igyekeztek és igyekeznek továbbra is pörgetni a piacot a választék növelésével és az újdonságok fejlesztésével.

Az információáramlás felgyorsulásának és a technológiai lehetőségek gyors bővülésének köszönhetően ma már általános trend, hogy míg a 80-as években gyakorlatilag alig változtak lényegileg a sílécek éveken keresztül, ma már csak akkor marad piacképes egy cég, ha évről évre teljesen új modellpalettával és fejlesztésekkel áll elő.

Az új technika azt eredményezte, hogy a lécek rövidebbek és a csőr-, valamint a farrészen sokkal szélesebbek lettek, ezáltal a torziós igénybevétel hatványozottan megnőtt, sokkal fontosabb követelmény lett, hogy a síkötésekben rögzített bakancs ne merevítse a síléc középső részét, illetve hogy a síléc hosszirányú csavarodása ne legyen jelentős az ívek közben fellépő terhelés hatására.

Elsőként a francia Salomon cég jelent meg olyan, lécbe integrált kötésrendszerrel, amely lehetővé tette, hogy a síbakancs sokkal kevésbé merevítse a léc középső részét. A fejlesztés óriási sikert aratott, mivel azon kívül, hogy nagyban javította a síléc tulajdonságait, nem igényelt szakértelmet a felszerelése a sílécre, illetve kiküszöbölte a síléc fúrásából és a csavaros rögzítésből adódó összes hátrányt, nevezetesen a fúrás miatti szerkezeti gyengülést, illetve a csavarok használat közbeni esetleges meglazulását). Nem utolsósorban attraktív megjelenésével hódított a sízők között.

Ez a siker azt eredményezte, hogy a következő években gyakorlatilag az összes sílécgyártó cég stratégiai szövetséget kötött valamelyik síkötésgyártóval, és a közös fejlesztéseknek köszönhetően további kötésintegrációs rendszerek jelentek meg. Ezek a szövetségek gyakorlatilag megszüntették a kötésgyártók közötti versengést, hiszen ma már általában nem sílécről és kötésről, hanem az ezek által alkotott rendszerről beszélünk.

Ezek a rendszerek két fő csoportba sorolhatóak, az egyik a kötés integrálása a síléc szerkezetére/szerkezetébe, a másik pedig a sílécre integrált előre perforált, osztott kötésemelő (platni), amely szintén csak adott kötésgyártó adott típusaival kompatibilis. A kötés hagyományos rögzítése mára leginkább csak a freeride és freestyle lécek esetében maradt meg.

Egy sífelszerelést három fontos tényező tesz, illetve tehet sikeressé:

• Az első a léc felépítése, belső szerkezete, alakja, amely azért felel, hogy a léc milyen tulajdonságokkal bír lesiklás közben – ez a gyakorlati használati érték.


• A második a síléc külső megjelenése, dizájnja, márkaneve, típusa, amely egyedivé teszi és „eladja” a sílécet.


• A harmadik az innováció, az új fejlesztések, amelyeket a síléc gyártásakor alkalmaztak, illetve amelyeket a sílécbe beépítettek; ez az előző két tényezőt is befolyásolja, hiszen a jól sikerült fejlesztés érezhető a síléc használata közben, valamint a fejlesztést úgy építik a sílécbe, hogy az lehetőleg kívülről is látszódjon, amennyiben ez nem lehetséges, egy-egy felirat, ikon mindenképpen tanúskodik az adott fejlesztés jelenlétéről.

Jelenleg az alábbi fejlődési irányok bontakoznak ki a gyártók kínálatát elemezve:

Azon kívül, hogy az összes célcsoport igényeit igyekeznek a gyártók lefedni egy-egy síléc-kategóriával, igyekeznek olyan lécet fejleszteni, amelynek változtatható a keménysége, illetve a fordulási rádiusza. Ezzel igyekeznek azt az igényt kielégíteni, hogy egyazon léccel lehessen hosszú és rövid íveket húzni, illetve kényelmesen, de alkalomadtán agresszívan, erőteljesen is síelni.

Ezeket a tulajdonságokat vagy a tulajdonos állítja be a sílécen különböző megoldások révén (mechanikus kapcsolók, fel-le szerelhető merevítések), vagy maga a síléc igyekszik „megérezni” a sízés stílusából, hogy milyen irányban kell változtatni a keménységet és a rádiuszt (passzív elektromechanikai elemek, illetve tisztán mechanikai megoldások).

Ezeknek a fejlesztéseknek pont az ellentettje az a fejlődési irány, amely gyakorlatilag visszatér a gyökerekhez. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a jól bevált szendvicstechnológiával építenek síléceket, a legjobb, válogatott anyagok felhasználásával, de ezeken kívül a síléc semmi extra újdonsággal nem rendelkezik, a torziós szilárdságot és a rezgéscsökkentő képességet csakis a szendvicsszerkezetbe beépített passzív szerkezeti elemek, anyagok biztosítják.

Összességében elmondható, hogy a sílécek tekintetében a fejlődés iránya továbbra is az univerzális viselkedés (változó merevség/rádiusz), a nemkívánatos rezgések minél hatásosabb csillapítása és a lehető legnagyobb hosszirányú merevség elérése marad. Ezeket a célokat a gyártók az egyre modernebb anyagokkal, gyártási technológiákkal igyekszenek megoldani, de az emberi leleményességnek köszönhető újítások évről évre ámulatba fogják ejteni a síelőtársadalmat.