Mosoly

Puy-ban minden nap mentem 2-3 kört a kutyámmal. 1800-ról 1400-ra én boardal, Brúnó a pálya szélén futva (végig kék) visszafelé grátisz busszal fel. Egy alkalommal kiszálláskor úgy körbeudvarolták a kutyát, hogy elfelejtettem kivenni a boardot a tartóból. Több mint egy órát szobroztam, mire fordult a busz.

Zell am See-ben történt, a fiam még kicsi volt, kb. 5 éves. Lapos üvegben tartottuk a gyümilevét, ez volt a legpraktikusabb.
Kint zimankó, bent a kiskabinosban a velünk utazók egyike elővette a lapost, jól meghúzta, majd átadta a társának, aki szintén. Erre én is előkaptam a mienket, mondtam "Proszit!", meghúztam, majd átadtam a fiamnak, aki szintén jót kortyolt belőle. Pillanatig döbbent csend, majd kitört a röhögés...

Felvonós sztori....hatüléses felvonó, "mozgó szőnyeg" és brutál tömeg. Baromira untam már a sorban állást, tülekedést. Végre átértem a kapun, amikor is észleltem, hogy nem stimmel valami mert 7-en vagyunk a "szőnyegen" és közeledik a szék...Volt egy kis helyezkedés, aztán gyorsan kidőltem oldalra...ülőszék el a lábaim felett. Felállok b@szki megint heten voltunk, megint vetődés...aztán végre befértem két röhögő csaj közé...

:))))))))))))))))))

Ez überolhatatlan (Huligán)



Kezdőként amikor még problémás volt a ki-beszállás a felvonóból:
egy mitsem sejtő síelő beült közém és a fiam közé középre a felvonóba, (direkt helyet hagytunk hogy ne menjünk egymásba) akartam neki szólni, hogy meneküljön, amint tud, de nem beszélt németül -
nos a kiszállást el lehet képzelni: a fiam elindult felém, aláment a síelőnek ő rám fordult, én meg próbáltam menteni a gyereket -

Sajnos ezzel sem öregbítettük a boardos-ok jó hírét

-a további körökben nagyívben kikerültek bennünket

lejtmenetben minden más :)

Azt hiszem nyitok egy új topicot "Huligan felvonózási tudománya" címmel...
:-)))

Livigno 2005.

Egy nem látogatott (2 ember/15 perc)"kuplungos" beülősnél túlcsúsztam a beülésnél, hátbavágott a szék és én orra estem! Gyorsan felpattantam, mintha mi sem történt volna, és a következő szék ismét hátba vert és fejes a hóba! Majd már nagyon zavarban voltam, ismét felkeltem, de már figyelve a közelgő veszélyre, fordítva, arcal a székeknek álltam fel. Na ekkor mellbe vágott és nyomtam egy hátast a hóba. Mind ez azért volt lehetséges, mert a liftkezelő olasz sporttárs pólóban napozott (szerintem ismerős mindenkinek), és sírva röhögött, ezért csak késve tudta megnyomni a NAGY PIROS GOMBOT!!!

Ui.: ezt most elárultam nektek, de légyszi ne mondjátok már el senkinek...:)

Videó nem készült!

Orsi lányom 4 éves korában, élete első sítáborában az északi Chopokon. A piros 4 üléses kabinos felvonó tetejénél lévő kezdőpályán, a kis tányéros lift mellett tanulgatott. Kutya hideg volt, süvített a szél, hamar átfázott, főleg a lába, és ott fent nincs semmi melegedő. Utálta már az egészet, "haza akart menni". Rám várt a feladat, hogy levigyem a Hotel Liptov-ban lévő szállásunkra, hogy kicsit felolvadjon. Végig lesízni nem tudott még az Otupné állomásig, a pálya közepe felé van egy meredekebb buckás-jeges szakasz, úgyhogy a kabinossal mentünk kettesben lefelé, jó tíz perc libegés. Szembe ültem vele,
"na gyere kicsim, kapjuk le a bakancsot, add a lábad a tenyerembe, még jó, hogy apa keze mindig meleg". Így már megvigasztalódott a kisasszony. Közeledvén a völgyállomáshoz: "Most gyorsan vegyük vissza a bakancsot!" A válasz határozott. Ő "azt" SOHA!!! (Most már tapasztalatból mondom, gyerekre sícipőt erőszakkal feladni lehetetlen.) De már meg is érkeztünk... Hát..nekem ez csak így utólag "mosoly". Aki látott minket, annk talán akkor is az volt. Nyakamban a gyerek zokniban,egyik kezemben a sícipője,másik kézzel a kabin oldalából kirángatni a léceinket...,még jó hogy botunk nem volt... igazából nem is tudom, hogy csináltam.
Azért a sícipőt mégiscsak felvette később is,Lachtalban fekete pályán olyan gyorsan lehóekézett már 7 évesen,hogy alig értük utol, mert "nem tudott megállni".

Főszereplő a középső lányom, Kíra. 2,5-3 éves lehetett. Kreischbergen csúsztunk a "Dinós" gyerekpályán, csákányos lifttel mentünk fel-le, közösen. Ő a lábam között. Lefelé is szigorúan a lábam között csúszkált, mert még elég kis szeleburdi volt, nem nagyon tudta kontroll alatt tartani a léceit. Több kör után leányom elunta a sorban állást a liftnél, ezért elkezdett araszolni a gyerekekkel előre, kiskapun átbújt, totyogott előre. Gondoltam nem is baj, kicsit önállóan mozog...Persze amikor eltűnt a bukója, hiába szólok, semmi reakció. Gondoltam elöl félreáll és vár minket, de mire odaérünk sehol sincs...nejem pánikban. Á, mondom biztos felvitte valaki magával, ha kiesik megtaláljuk a lift mellet a hóban. Megyünk fel gyerek sehol...Látjuk jön le egy csoport osztrák síiskolás, hóekében és leghátul ott csúszik a mi lányunk....jót röhögtünk. Egyedül felment a liftel, kiszállt, beállt a sorba és csúszott a gyerekek után. Kislányom másik akciója amikor elaludt csúszás közben....

Egy másik sztori:
A fiam aki kissé pánikolós, meg olyan fellegekben járó típus is, egy alkalommal St. Coronán elbambult a négyülésesben kiszálláskor és mire észbekaptt, már nem tudott kiszállni, vitte visszafele a lift, amit persze pár méter után megállítottak a gyerek kétségbeesett kiáltozása közepette.
Következő menetnél szintén az előttem lévő ülőkében utazott, most nagyon koncentrált arra, hogy hasonlóképp ne járjon, mint az előző körben. Tette ezt olyannyira, hogy a csúcson már akkor kiugrott az ülőkéből, amikor az még nem érte el a dombot. Két méternél alig zuhant kevesebbet. Én meg az első ijedelem után nem tudtam hogy sírjak, vagy nevessek.

Az utolsó történetem a legemlékezetesebb, talán a nagy ijedség okán, Kreisbergen történt tavaly. Az egyik főszereplő szintén az én tízévesforma fiam. Két család utaztunk 2-2 gyerekkel, egy fiú-egy lány mindkét családdal. Én elvállaltam, hogy szánkózni viszem a gyerekeket méghozzá éjszakaira, ez nagyon tetszett korábban Schladmingban.
Biztos többeteknek van helyismerete Kreisbergen, a szánkópálya a völgyállomás felett van, jön le a meglehetősen meredek fekete, a vége előtt néhány száz méterrel jobbra nyílik a szánkópálya mely egy félkört leírva tér vissza a sípálya céljába.
Egy négyüléses vitt fel bennünket a szánkópálya tetejére, ami a sípályát keresztezve indult. Napközben én már egyszer felderítve a terepet lejöttem rajta, gyerekek még nem ismerték a járást. A két fiút előre küldtem, akik már alig várták a szánkózást és gyorsan el is tünetk a sötétben, én meg a lányokat követtem a meglehetősen gyér világítás közepette. Néhány bukfencel tarkítva ugyan de szerencsésen leérkeztünk, igen ám, de a fiúknak nyoma sem volt, abban pedig biztos voltam, hogy nem előztük meg őket. Ekkor egy őrült balsejtelem villant be.
Mikor fenn elindultunk, a szánkópályát egy kerítés zárta el rajta egy alig félméteres kapuval, ami még engen is majdnem megtévesztett, kishíján ráfordultam a fekete pályára szánkóval. Immár biztos voltam, hogy a fiúkkal is ez történt.
Gondolom el tudjátok képzelni, mi játszódott le a fejemben. A szánkó még egy kék pályán is veszélyesen tud viselkedni, de egy meredek feketén ?! Biztos voltam benne, hogy a fiúk egy szakadék fenekén összezúzva hevernek, annál is inkább, mivel a pálya lentről látható részén sem láttam őket. Pánikba estem, nem tudtam, hogy a felvonóba üljek-e ismét, vagy a pályamunkásokat riasszam. Le föl rohangáltam. Valaki már elindult egy motoros szánért, amikor a lányom boldogan felkiáltott: ott vannak ! A két fiú ekkor jelent meg az utolsó dombtetőn, ami alatt még egy szakadékszerű pályaszakasz következett. Én ordítottam: ne gyertek le !!! Próbáltam felmenni hozzájuk, de minduntalan visszacsúsztam a meredekség miatt, végül valahogy felértem hozzájuk és talán a szánokat keresztbe fordítva tudtunk araszolva lejönni. Kiderült, a fiúknak fel sem tűnt, hogy egy nem a szánkó-, hanem a fekete pályán vannak, bár kissé csodálkoztak a meredekségén. Egyszer majnem belezúgtak ugyan valami patakmederbe, de különösebben nem voltak megijedve. Mikor nagy nehezen megnyugodtam, úgy döntöttünk, újabb csúszásra vállalkozunk, de már én megyek előre. Felérve a felvonón a fiam barátja (jó fej gyerek) megszólal: Nem megyünk még egyszer a feketén kicsit nagyobb ugratókkal ?

Pár év alatt több mosolygós történet is felrémlik.

Mindig az a rémálmom, hogy ellopják a lécem, általában úgy védekezem, hogy különböző helyre rakom a két lécet, úgyis párosával lopják. Serfausban egyszer mégis úgy mentem hütttézni, hogy csak simán elfektettem a léceket a havon. Mikor kijövök, keresgélés a lécrengetekben, látom ám, hogy egy lécemet egy férfi próbálja felcsatolni. Rohanok oda, úristen lopják az Atomic SX9-t ! Felháborodottan próbálom magyarázni, talán olasz lehetett az illető, hogy azonnal hagyja békén a lécemet. Erre ő még nagyobb felháborodással szól vissza, hogy mit akarok én vele, közben erőlködik a felcsatolással. Elsőre nem kapcsoltam és próbáltam elszedni a lécemet, amit részéről kishíján tetlegesség követett. Ekkor bevillant valami. Körbenéztem, van-e hasonló léc a havon, pár méterrel arrébb meg is láttam egy ugyanolyat, mint az enyém. Kezdek arrafele mutogatni, de az olasz csak a felcsatolással vergődött. Kénytelen voltam odahozni és mutatom, hogy talán ez lehet az övé. Ekkor elhült az arca, talán rájött, hogy a botok sem stimmelnek, a lécet sem tudja felcsatolni, itt valami hiba lehet. Miután ezt a lécet elsőre sikerült felcsatolni, végleg leesett neki a tantusz és óriási bocsánatkérések között búcsúzott el tőlem.

Helyszín: Kékestető Déli sípálya 20 éve. Társaság: két házaspár és egy három év körüli gyerek. A jó apuka becsatolja a gyerkőcöt és belelép a sajátjába is. De ekkor Anyuci el kezd nyafogni, hogy "Nem tudom becsatolni a bakancsot" A szolgálatkész apuka kicsatol és segít anyának becsatolni. Ezek után gyors ellenőrzés, és elhangzik a nagy kérdés "Hol a gyerek?" A gyerek úgy 60-70 m-re tökéletesen szlalomozott lefele a lejtőn, elvégre tudta a leckét: kattan a kötés, mehetünk. A haverral egyből lecsatoltuk a lécet, jót nevettünk és ittunk egy forralt bort a nagy ijedtségre. Ma, felnőtt fejjel ha ez velem történik lehet, hogy nem nevetnék rajta.

Eszembe jutott még 1 - ez nem annyira vicces, de pozitív a vége, ezért talán nem off... és tanulságos is..

Bad Hofgastein és Bad Gastein között, az Angertalban esett meg velünk, ahol van minden: jó nagy étkezde, síbusz-"pályudvar", parkoló, kölcsönző, bolt, felvonók a hofgasteini és a gasteini hegyekre is, szóval zajlik az élet rendesen.
Első nap ebéd után csatolnánk föl, de nem találjuk a nejem lécét: Atomic SL 11 sárga-fekete. Négyen voltunk, egy helyre pakoltunk, a másik 3 szerelés megvolt. Hát ezt biza ellopták! - összegeztük gyorsan. Némi tanácstalankodás és a tartók többszöri ellenőrzése után kiálltunk a lejövő pálya mellé, hátha meglátjuk... de hát semmi. Aztán jött egy ötlet, és megvizsgáltuk az ott lévő léceket. Szerencsére nem volt sok, és találtunk köztük egy kölcsönzős Rossignolt, ami méretben azonos, színben hasonló volt. Megpróbáltuk, a kötés pont passzolt a nejem bakancsára! Na ekkor derengett fel némi remény, hátha csak elcserélte valami okos... Nejem ott maradt, hátha visszajön az okos, vagy csak arra síel, mi meg elmentünk 1-2 körre, hátha majd a pályán... Eredmény semmi, de ezután felgyorsultak az események: Bementünk az ottani Intersportba, elmondtuk a történteket, mutattuk a lécet a kölcsönzős matricával. A srác egyből mondta, hogy csak 1 ilyen kölcsönző van, ráadásul a hofgasteini völgyállomásnál, ahonnan indultunk, itt a telefonszám, hívjuk fel. Nem volt nálunk mobil, mert együtt síeltünk, gondoltuk, minek (többet ilyen nem fordulhat elő). A srác simán felhívta a kölcsönzőt, majd átadta a telefont. Kiderült, hogy egy német néni a Rossignol bérlője, valahol a hegyen már konstatálta a cserét, és kétségbe esve telefonált a kölcsönzőbe, hogy most mi legyen. Megbeszélték, hogy visszaviszi a mi lécünket, mi is megegyeztünk, hogy szintén odavisszük a Rossit, aztán csere... Na, felültünk a síbuszra, irány Hofgastein, be a boltba, a hapsi közli, hogy a nő közben megint telefonált, valamit félreértett, és a mi lécünket visszavitte Angertalba, ahonnan elhozta. Erre én buszra fel, vissza Angertalba, a léc sehol. Intersportba be, szimpatikus sráccal telefon a kölcsönzőbe, ottani hapsi közli, hogy a német hölgy mégis hozzá vitte vissza a lécünket, menjek vissza, megkapom. Így is történt, Happy End!!! A német hölggyel nem találkoztam... egy fél napi síelésünket elcseszte, de még mindig jobb így, mintha tényleg ellopták volna a nejem vadi új lécét, ráadásul az első nap...
Tanulságok:
- Ne ess rögtön pánikba, gondolkozz, ellenőrizz, kérj segítséget.
- Ha lehet, zárd le a léceidet, az ilyen esetek így elkerülhetők, és talán a tényleges lopás is.
- Ha kölcsönzöl, jegyezd meg a léc paramétereit, nehogy te okozz másnak ilyen kellemetlenséget.

A kölcsönzős szerint nem egyedi az eset, a bérlők nagy része nem tudja, hogy milyen márkájú, méretű lécet bérelt, esetleg a színére emlékszik, ezért nem is olyan ritka az ilyen csere-bere...

mgy, ez nagyon jó :-)))
Valami ilyesmire gondoltam, szerintem jó lesz ez a topic...

Biztos többünkkel is estek már meg a síelés kapcsán mosolyt fakasztó történetek - ezeket itt közzé tehetnénk mindannyiunk örömére. Ezennel meg is kezdeném a sort - hirtelen 2 jut eszembe, mindkettő olaszokhoz kötődik:

1.)
Nem tudom már, hol történt, de álltunk valahol a pályán nem túl bonyolult helyen, fölöttünk pár méterrel olaszok. Egyszercsak az egyik olasz kislány elindult és nem igazán kontrollált mozgással, de fülig érő mosollyal, valamint " Hopp-hopp, scusi!" felkiáltással egyenesen nekem csúszott. Semmi komoly nem történt, de azóta, ha olyan a szitu, a "Hopp-hopp, scusi!"-t szállóigeként használjuk.
Scusi: bocsánat, vagy itt talán még jobb: bocsi.
Ha nem jól írtam, kérem hogy olasz tudor jelezze, és kijavítom...

2.)
Ez a Stubai-Gletscheren esett meg. A legmagasabb pontra egy kettes ülős visz fel, és onnan lefelé viszonylag szűk a pálya első 100 métere, ezért buckásodik is, így nem árt figyelni. Na ide is felért egy elég hangos, jó kedvű olasz csapat, majd némi tollászkodás után az egyik srác hangos "Allora, Stefano, allora!" felkiáltással nekiindult. A baj csak az volt, hogy a "Stefano" és a második "allora" között jó hosszan hátranézett, majd azzal a lendülettel egy buckánál összeakadtak a lábai és elvágódott. A tekintélycsorbuláson túl baja nem esett, de számunkra megszületett a 2. szállóige arra az esetre, ha valakit noszogatni akarunk, vagy egyszerűen csak elindulni...
Allora: na akkor - gyerünk - hajrá, valami ilyesmi.
Itt is szívesen fogadom a segítséget, ha valaki frappánsabb fordítást tud...

Nem nagy sztorik, de visszagondolva és látva magam előtt a szitukat, még most is mosolygok rajtuk...

8 éves kislányom kérdezte, mivel eddig csak szülői segítséggel használta a csákányost:

Apa, mostmár egyedül is beakaszthatom a seggem?
- P