Előzmény és válaszok a Esés tanítása - kell vagy nem? topikból

Amikor a funcarving őrület dúlt a 2000-es évek első felében, akkor középhaladó szinttől kezdve rendszeresen tanítgattuk a talajközeli állapotokat. És ha más értelme nem is volt, az egyértelmű, hogy kellő gyakorlás után az ember kevésbé tartott a hótól, és megtanulta irányítani a mozgását testen csúszva is.

Talán nem is arra kellene kihegyezni a kérdést, hogy meg kell, meg lehet-e tanítani az amatőr síelőket profi módon esni, hisz nyílván nem. Az esés általában egy hirtelen, pillanatok alatt lejátszódó folyamat (az 50 méter háton csúszás persze már más tészta), amelyben az ösztönös reakcióknak nagyon nagy szerepe van, maga a síelés pedig inkább tanulható, tudatosan alkalmazott elemek folyamata. Vagyis jól síelni megtanulni sokkalta könnyebb, mint jól esni.
Ami inkább fontos lenne szerintem, az annak a megértetése, hogy nem kell félni az eséstől, az havon nem olyan kellemetlen, mint pl. biciklivel betonon. A hó nem üt akkorát, és csúszik is, így az esések döntő többsége semmilyen káros hatással nincs ránk. Adott helyzetben sokkal rosszabb, ha görcsösen küzdve az esés ellen túlterheljük a sérülékeny testrészeinket, és tényleg megsérülünk. Nézzük meg a piciket: Ha úgy érzik, gáz van, simán leülnek, eldőlnek, és ezzel meg is oldották a helyzetet. Tanuló szinten is erre kellene helyezni a hangsúlyt: Ha kis sebességgel mész, és megbillensz, ne görcsölj, ülj le, ess el, nem lesz gond! Nagyobb tempó esetére pedig tessék mindenkinek jól a tudatába vésni, amit replaci írt: Lábakat összezárni, kinyújtani, a csípőizmokat megfeszíteni, és ne hadakozzunk a fizika ellen - nem kell mindenáron 2 méteren belül 10 körömmel kapaszkodva megállni!
Szerintem...