Na akkor meg is érkeztünk a felvetett témához! :-)
A két láb közötti terhelések eloszlásánál az első kérdés a „Mikor?”. Ugyanis a terhelés elosztása a két láb között folyamatosan változik a kanyar folyamán.
A legdirektebb, völgy felé törekvő megoldások esetén a kanyar szinte törvényszerűen az ívbelsőn indul. Ezt könnyű megérteni, mert a terhelés legnagyobb részét a síelésben nem a fenekünk és a gravitáció viszonya határozza meg (Villon statikus helyzetben volt, amikor azt mondta, hogy „Rőf kötél súgja majd fejemnek / Hogy mi a súlya fenekemnek.”), hanem a kanyarban megjelenő erők. Ez a terhelés meg akkor tud megjelenni, ha kanyarodunk. Ehhez élre kell kerülni (a sodródás nem körmozgás), emiatt elkezdődik a kanyarodás, majd csak ezután épül fel a terhelés. Emiatt a terhelés késik az élváltáshoz képest.
Ebből következik, hogy aki ívkülsőn kezdi a kanyart, az sanszos, hogy ívbelső fejezte be. Az viszont elég komoly hiba.
Ehhez hozzájön, hogy nekik nagyon nagy élszögre kell állítani a lécet, és a túldöntött síléc gyakran az ívbelső terhelésével jár. Ha nem kellene ekkora élszöget húzniuk már a kanyar elején, eszükbe sem jutna ilyen sokáig ívbelsőn maradni. Megkezdené az ívet a belsőn, aztán viszonylag hamar átterhelne. Ekkora élszögnél egyszerűen nem tud az ívkülsőre terhelni, tehát igazából ez szerintem egy kényszer.
Viszont:
- Az tud ilyen hosszan ilyen élszöggel az ívbelső elutazni, aki nagyon pontosan és helyesen tud bánni a terhelésekkel. Ezért is élik túl ezeket a kanyarokat.
- Iszonyú kockázatos, mert sokkal nagyobb a kicsúszás meg a térdsérülés veszélye.
- Ettől még ők nagyon pontosan stabilizálják a felsőtestüket és a medencét a törzsizmokkal, ugyanúgy, mintha nem ennyire extrém módon síelnénk. Ez nem ugyanaz, mint ha valaki felsőtesttel bedől a kanyarban, és úgy kerül belső lábra. Vagy ha helytelenül ívkülsőn kezdi a kanyart, majd bemegy a terhelés az ívbelsőre (ez tipikusan az elszúrt, kilendülő csípőjű kanyarra, az bekormányzásban indított forgatásra a jellemző).