Néhány éve, felnőtt fejjel tanultam meg síelni. A korábbi években volt lehetőségem baráti, családi körben több ausztriai síterepen kipróbálni magam. Eplény az ország keleti feléből nézve nem érte meg. Nemrégiben olyan közel költöztünk, hogy napi 3-4 órás csúszásra is megérte menni, és közbejött a járvány is, egyszerű földi halandónak a külföldi síterep elérhetetlenné vált. Először egy decemberi ködös délután kerestük fel a fiammal nagy lelkesedéssel. Elsőre a barnás hó, a helyenként kilátszó fűcsomók miatt ráncoltam a homlokom. Ezután még 10 alkalommal voltam, köztük megéltem a kanyarig tartó soros időszakot, és élveztem az utolsó napokat is, amikor szinte azenyém volt a pálya.
Tudok örülni annak, hogy síelhettem, hiszen a járványügyi helyzet, az ország klímája mellett ez csoda.
Ugyanakkor úgy érzem, nem lehet elmenni a fentiektől független rossz dolgok mellett sem. A lassú, szakadt liftek, a sokszor nem érzékelő beléptetőkapu még elfogadható lenne, de szinte minden csúszos napra esett valami magyarosan bosszantó. A kedvencem, amikor a zsebből kivett kártya sem akart beengedni, majd amikor visszavittem, azt mondta mosolyogva a pénztáros hölgy, hogy észrevették, hogy nem írta rá az adatot, de gondolta, majd úgyis visszajövök...
Igen, lassúak a liftek, de az is igaz, ha gyorsabb lenne, akkor a tömeg nem a sorban állna, hanem a pályán lenne, és azt a tömeget nem bírná el. Volt olyan nap, hogy először leállt a négyes beülős. A tömeg átment a feketére, gyorsan leállt a 3-as csákányos is. A nép meg toporgott, nem jött semmi tákékoztatás a hangosból.
A szomszédból biztosan menni fogok néhányszor délelőtt, mert minden trehánysága ellenére van hó és csúszik. Azok, akik hétvégente több órát utaznak a tömegért, a hagyd csak ott a pénzed üzemeltetésért, ennél többet érdemelnének.