Szakadó esőre ébredtünk február 29-én, reményt csak az adott, hogy Obertauern egy 500 méterrel magasabban fekszik, így ott jó eséllyel a hó esik. Így is lett, csakhogy a havazáshoz köd és erős szél társult. Egész délelőtt katasztrófális idő volt, többször gondoltam arra csúszás közben, hogy akkor ezt én most vajon élvezem-e? Persze a magyar gyerek nem nagyon válogathat, ha minimum 5-600 kilométert kell utazni az 1500-2000 méteres magasságokért, úgyhogy kitartottunk.

Obertauern amúgy nekem egy talány. Valahogy az az érzésem, hogy túl van hype-olva ez a terep. Oké, hogy van 100 kilométernyi körbesíelhető pálya, csakhogy ehhez sok helyen rengeteget kell kepeszteni, kínlódni, kézzel hajtani, gyalogolni vagy éppen extrém lendületet venni. Aztán lehet, hogy csak az én balszerencsém, de én eddig akárhányszor itt jártam, mindig borzasztó volt az idő, a köd az alap, napsütés csak elvétve. És akkor még nem beszéltem a tömegről, pedig ugye az osztrák síszünetnek már vége, hétfő van, szar idő, szóval semmi sem indokolná, hogy állandóan másokat kelljen kerülgetni a pályát, aztán meg mégis.

Persze azért a nap összességében nem volt annyira rossz. A Gamsleiten 1 aljában parkoltunk, a Gamsleiten 2-re is feltett szándékunk volt felmenni, de az egész nap zárva volt. Így a völgy másik oldala felé vettük az irányt. A nagy ködben aztán többször is elvétettük az irányt, de aztán sikerül megérkezni a “hátsó” katlanba, ahol három felvonó, a Scönalm, a Seekarspitz és a Kringsalm ér össze. Az 5a és 5 b variációk korábban is kedvencnek számítottak, sajnos azonban sokan voltak errefelé. A nem egészen koncepcionálisan követett, de azért nagyjából végrehajtott “Tauernrunde” végén, a Zehnerkarbahn kabinos melletti piros pályákra késő délelőtt értünk el, itt az addigiakhoz képest nagyon jókat lehetett síelni a különbözően variálható, egymásba fonódó, illetve elágazó piros pályákon. Csak hát brutális szél volt.

Egy óra körül próbáltunk egyet hüttézni, mert éhesek voltunk, de esélytelennek bizonyult. Volt, ahol kaja nem volt, máshol meg még állóhely sem. Aztán meg ez lett a szerencsénk: a Gamsleiten 1 melletti pályáról megpillantottuk, hogy a völgy túloldalán, a Seekareckbahn feletti gerincen vezető piros pályát süti a nap. Hagytuk a kaját, helyette megiramodtunk arrafelé. Szerencsére az elsők között érkeztünk, így végre napsütésben csúszhattunk néhány igazán jót. Aztán persze mások is észrevették, hogy ezt a részt süti a nap, így kezdtek sokan lenni, mi pedig odébbálltunk. Lejöttünk a Panoramabahn melletti fekete pályán, amin délelőtt a ködben még nem mertünk elindulni. Ez a lejtő jó meredek, jelentett azért némi kihívást. Mivel örültünk annak, hogy végre kitisztult az idő, ezért maximálisan kihasználtuk a napot. Zárás előtt még addig csúsztunk a Zehnerkarbahn kabinos mentén, amíg ment a felvonó – olyannyira, hogy az utolsó körnél már elkezdték betolni a garázsba a kabinokat.

Végül az obertauern-i nap is jól alakult, de összességében nem hiszem, hogy a jövőben ezt a terepet erőltetném. Az időjárással sohasem volt szerencsém, a tömeg viszont rendszeres, és rengeteget kell kínlódni az átcsúszó, gyakorlatilag vízszintes szakaszokon. Ráadásul az állandó különutas Obertauern ahogy nem része a Ski Amadé-nak, úgy nem lehet követni a felvonózásokat a Skiline-on, pedig szerintem tök jó látni a nap végén a statisztikákat.