Ha jól számolom, először 20 évvel ezelőtt jártam igazán körbe a Dolomitok csodás síterepeit. Akkoriban az Intersi Utazási Irodával és a Kaastle hazai forgalmazójával közösen szervezetünk egy Kaastle sítesztet magyarországi sízők számára. Nyolc napon keresztül, minden nap máshol síztünk, aludtunk, teszteltettünk. Nagy havak között autóztunk - számunkra autóteszt is volt egyben:) Most az egyik központi állomásra besízve fedeztem fel, hogy hiszen már jártam itt: ez Madonna Di Campiglio!

Néhány hete indítottam egy topikot a síparadicsom fogalmának meghatározásának tárgyában. Aki ide megérkezik, hamar érzékelheti: igen, ez az valami olyan hely! Van itt minden: 150 km sípálya, 61 darab sílift, több mint 1600 méter szintkülönbség. Nem sorolom. Ezt az érzést csak megélni lehet. Itt síelni kell!

Jó néhány évvel ezelőtt Obertauernben (ahol „csak” 100 km sípálya van) azt terveztem: öt nap alatt az összes pályát besízem. Ez akkor sikerült. Most ilyen tervről eleve lemondtam. Inkább igyekeztem megkeresni a legjobb helyeket - persze ehhez be kellett volna sízni minden pályát:)

Nem tudom, a korom miatt-e talán, de egyre jobban kedvelem a kabinos lifteket. Itt van bőven belőle (cakk-pakk 17 darab)! A kabinosban hosszan lehet pihenni, gyors a feljutás, nincs szél, lehet beszélgetni. Szóval, nekünk nagyon bejött a Passo Grosté (2444 m) és Groste (1600 m) közötti hosszú kabinos lift és az alatta futó sípálya! Ezen belül is a felső szakasz volt az igazán vonzó, ahol igazán ideálisak voltak a hóviszonyok, viszonylag kevesebb volt a síző is. Érdekes volt látni, hogy milyen nagy arányban utaznak fel a felső állomásra gyalogos turisták is. Be is ugrott, hogy a nemzetközi statisztikák szerint a síturizmusnak újabb lendületet adnak azon turisták, aki jobb szállodában laknak, megfizetik a különböző csúcsokra feljutó sílifteket és nem keveset hagynak ott a hegyi (és völgyi) kocsmákban. A sízőket pedig csak nézegetik… Ráadásul nem kószálnak a pályákon - tiszta nyereség!

Hogy mennyire profi módon kezelik a helyenként valóban nagy tömeget, kitűnő példa a Folgarida és Pinzolo közötti főút feletti síhíd (lásd kép), amin át lehet kelni a két nagy síterület között. Profi azért is, mert a híd enyhe lejtésének köszönhetően az egyik irányból lassan, folyamatosan siklanak át a sízők, míg ugyanezen híd egyik szélén lévő, folyamatosan működő „varázsszőnyegen” (gumis mozgójárda) viszik át a másik irányba haladókat.
Biztos, hogy sok tízezer síző halad át itt egy-egy forgalmasabb napon. Az igaz, hogy megfordult a fejemben (nejemmel egyetemben), hogy egy ekkora „síparadicsom” - kissé ironikusan fogalmazva - helyenként már-már egyfajta futószalagosított gyártelep a sízők részére.

A Passo Grosté felső pályái álomszerűen szélesek, ideális lejtésűek és mindemellett változatosak is. Maga a táj leírhatatlanul szép. Dolomitok. Mit mondjak mást, inkább a képek… Ez az oldal valamelyest könnyebben áttekinthető, mint a Marilleva irányába vezető oldal. Szerencsénkre szép napos időnk volt a pályahálózat áttekintésre, de ugyanez ködben vagy borúsabb időben nem kis kihívás lett volna. Annyira beleszerettünk ebbe a pályarészbe, hogy a két nap alatt, terveink ellenére sem jutottunk át a Pinzolo síterepre. A nagyon vonzó Passo Del Sabion csúcsára Madonnából 4 darab kabinos lift után, újabb két darab 4 üléses lifttel jutottunk volna csak el. Majd legközelebb.

Feltűnő volt a rengeteg családos síző, sok-sok gyermekkel. Tavaszi szünet van itt is, az olaszok mindenhonnan idejönnek egy utolsó nagy levegőt venni a nyári, tengerparti turistaáradat megérkezése előtt. Jó volt látni az olaszok gyermekszeretetét. Egyébként is igazán figyelmesek egymással is. Kilenc éves kislányomat egy fiatal hódeszkás olyan édesen kapta el (csaknem elütötte), hogy ő maga ugyan elesett, kissé neki menve a lányomnak, de a két kezében gyermekünket megemelve, óvó mozdulattal tette odébb. Nem tudtunk haragudni rá, csak mosolyogtunk a nejemmel. Érdekes volt látni a waxmestert a pálya tetején, kint a hóban dolgozni (lásd kép). Az olaszok (akiket most láttunk) általában nem síznek igazán jól. Hódeszkázni végleg nem tudnak, inkább csak szeretnének. Leginkább csak fetrengenek, ücsörögnek, esnek-kelnek – már bocsánat. Feltűnő volt az is, hogy viszonylag sokan régi típusú lécekkel, felszereléssel és sokszor nem a legújabb síruházatban feszítenek. A Tátrában, például a Chopokon jóval többeken látni drága, vadonatúj felszerelést mint itt, a viszonylag neves sípályán. A SkiRama bérlettel http://www.skirama.it/en/ összesen 8 különböző síterepen, 380 km sípályán, 150 különböző síliftet lehet igénybe venni. Mindez egy hét alatt teljesíthetetlen, jobbnak gondoltuk, hogy ha nem rohanunk. Megpróbáltunk egy-egy kellemesebb helyet jobban megismerni. A Passo Grosté éttermének csodás panorámája, illetve a kevés bombardino (forró tojáslikőr), a kitűnő pizzák vagy az igen finom olasz borok kellő feltöltést adtak, az itt talán valamivel kevesebb forgatag mellett. Apropó: olasz ételek!

Az olasz konyháról majd a következő beszámolómban ( Folgarida/Marilleva) részletesebben szólok.