Két kimaradt szezonzáró után töltöttünk itt három pazar napot április végén. Miután a pályán kívüli lehetőségek a szokatlanul kevés hó és a nappali intenzív napsütés, éjszakai fagyás miatt igencsak lecsökkentek, a második napon elkezdtem alternatív megoldásokat keresni. Persze adta magát ez a túra. Ki-ki nézegettem ide, és láttam is pár felfele igyekvőt, főleg reggel. Ők nyilván hajnalban indultak Sportgasteinből. Nagy örömömre és szerencsémre Balázs barátomnak tetszett az öltet. Nem is találhattam volna nála jobb túratársat, számtalan felejthetetlen kalandot éltünk meg együtt, magabiztos sítudás és egy igazán kedves, segítőkész személyiség.
A terv egyszerű, fel az első vasúttal, korai beszállás, majd délután 4-ig vissza. Az első porszem ott került a gépezetbe, hogy a JET fél kilenc körül elromlott. Szerencsére még nem ültünk benne. Némi tanácstalanság után egy jó fél óra elteltével elkezdték beüzemelni a régi kettes ülőst. Végül ezzel jutottunk fel, jól átfagyva. De hamar melegünk lett, és nemcsak a napsütés miatt. Igazából nem is tudom mire számítottunk, mitől lett volna jobb ezen a felén a hegynek a hó? Olyan elkeserítően rossz volt, hogy a visszafordulást fontolgattuk. Az igazi beszakadós, amibe minden forduló egy kaland. De végül csak mentünk tovább, nagyjából a nyomokat követve. Pár száz méterrel lejjebb valamivel jobb lett, néha már sízésehez hasonló lett a mozgás. Elértünk ahhoz a jellegzetes meredekebb részhez, ahol mindig van kis jég is. Ezen igen nehezen, volt ahol gyalog jutottam le. Lejjebb megint jobb lett, kezdtünk közeledni a két kuloárhoz. Emlékeztem, négy éve itt mentem jobbra az É-i tetejére. Ez most nem kecsegtetett sok jóval, azért inkább a kettő közét céloztuk meg, a végén megengedve, egy kis ellendombra fel. Innen körbenézve, úgy döntöttünk, hogy ennyi volt mára lefele. Nagyjából adta magát, hogy hol lehet a D-i lejáró. oda viszont valamennyit vissza kellet volna másznunk, az aktuális helyünkről. Nem igazán volt bíztató a lentebbi hóhelyzet sem. 950 méter szint várt ránk. Amennyire csak tudtam levetkőztem, mert iszonyat meleg lett, minden fehér, szél semmi. Ettünk, ittunk, átszereltünk és elindultunk. A meredekebb részig viszonylag sima volt minden, ott már az átfordulások nehezebben mentek. Folyamatosan élezni kellett. Az utolsó kb. 100 métert léccel a kézeben tettük meg. Más is így csinálhatta, mert találtunk lépéseket. Néha meg kellett állnom azért, hogy az izzadtságot kitöröljem a szememből, dől rólam a víz. Lassan, de azért haladunk. 50-100 lépés, pihenő. Kezemen az óra mutatja, hogy szépen lopjuk a szintet. A fordulóknál az elkopott jobb csípőm fájdalmasan jelez. (Elvileg két hónap múlva műtik.) Jobb így ketten, beszélgetünk, csodáljuk a tájat, bíztatjuk egymást. Néha látunk egy-két lecsúszó ridert. Lehet, hogy ők választottak jobban a késői indulással, szemmel láthatóan jobb a hó. (Viszont ehhez logisztikát kellett volna szervezni.) Néha fel-fel tűnik a csúcskereszt, még jó messze van. Egyértelmű, hogy bőven időben vagyunk. Telefon, lesz fogadó bizottságunk is. Valamikor két óra körül érünk fel. Megköszönjük egymásnak a túrát, majd kényelmesen szerelek át. Szedelőzködöm, már egyedül. Szeretem ezeket a perceket. Végül ólom lábakon csúszom le a Weissee házba a többiek után. Ebben ma ennyi volt, az hogy mi lesz majd később azt ráérünk kitalálni.
Keresés
13 cm
