Tonale és társai

Mivel Marilleva 900-ban laktunk és SkiRama síbérletünk volt, egyik nap meglátogattuk Tonale/Ponte di Legno pályákat is.

Bár ezen a napon nem volt szép idő (így képeket sem készítettem), megpróbáltuk egy nap alatt felfedezni ezt a pályarendszert is. Durván három részre osztanám ezt a síterepet. Az egyik Tonalétől északra eső, széles, nagyrészt kék és piros pályarész, sok-sok pályával. Ez a terület a kezdők, középhaladók számára ideális. Nagyrészt ülős liftek, erdőmentes terület. Sokan voltak itt is, tehát bőven van igény az ilyen típusú pályákra is. Tonalétől délre vannak az északi fekvésű sípályák, a Sci Estivo gleccserrel. Biztos, hogy egész más lett volna, ha napos időnk lett volna, de még így is elég élvezetes volt, a gleccserpályák sajátos tulajdonságaival. Ide még vissza szeretnénk egyszer térni, amikor napos idő lesz. A Passo Paradisotól Tonaléba levezető pálya pedig egy komoly, jó hosszú fekete pálya. A harmadik terület Ponte di Legno síterület, ahol változatosabb pályák vannak, nagyrészt erdőben. Tonale és Ponte di Legno síterület összekötése biztos, hogy nagyon jó ötlet volt, mert így gyakorlatilag mindenféle terep összeköttetésben van egymással, 100 km hosszú pályarendszerrel, csaknem 30 lifttel (jellemzően ülős lifttel, összesen csak 4 kabinos és csak 5 darab húzós lift van az egész területen). Nem mellesleg csaknem 2000 méter szintkülönbséggel. Ezen a terepen szinte minden szállás pályaszállás, ez nagy előny.

Április hónaphoz képest mindenhol meglepően sok hó volt, igazából nem is értem, hogy miért nem mennek többen síelni március végén, április elején. Hiszen ilyenkor a legbiztosabb a hó, hosszabbak a nappalok is, nincs téli hideg. A magas hegyek miatt a hó sem igen olvadt, inkább csak délutánra volt puha. Tudom, sokan csak a tökéletesen kifagyott pályákat szeretik. Amikor az már olvadozik, buckásodik, nem tartják igazinak – pedig milyen jó is az! Egyébként jól látszik, hogy a természetes hóval szemben a technikai hó jobban tartja magát, nem olvad olyan hamar. Azt mondanom sem kell, hogy még a gleccseren is technikai hóval segítenek.

A Madonna di Campilio, Pejo, Tonale pályákról szóló beszámolóimat zárom egy kis szállástapasztalattal, olasz konyhával:

Azt mindig is tudtam, hogy az olasz konyha összehasonlíthatatlanul jobb, mint mondjuk a szomszédos osztrák konyha. Magunk részéről idén bevállaltunk egy kis családi szállodát. Nem bántuk meg!

Az első, amit figyelembe kell venni: az étkezés időtartalma - szívesen vállaltuk:)

Nem rohan senki, sehova. A reggelinél még elő-előbújt belőlünk a pályára siethetnék, de láttuk szomszédos asztaltársainkat, hogy bizony egy reggeli időtartalma legalább egy óra kell, hogy legyen. De simán lehet másfél óra is:) A legkülönbözőbb előételszerű tálak kínálata, változatos sajt- és gyümölcstálak, mogyoró, mandula, sokféle reggeli édesség és az elmaradhatatlan olasz kávék széles választéka. Nem rohanunk. Azért sem rohantunk, mert a síliftek nagyon hosszú időtartamban működnek az itteni terepeken (jellemzően reggel 8 órától délután 16:30-ig, helyenként 17 óráig is).

A vacsora pedig külön szertartás. Minőségi idő a családdal. Figyelmesség, odafigyelés a személyzet részéről. Meglepő volt, hogy maguk a tulajdonosok, (egy idősebb házaspár, mindkettő 70 körüli) foglalkoztak a vendégekkel, kiszolgáltak, napjában többször udvariasan előre köszöntek (nehéz volt megelőzni őket). Nem hiszem, hogy csupán a pénzszerzés hajtja őket. Inkább az, hogy így éltek egy életet, és így is fognak élni, amíg csak bírják. Szeretik a munkájukat, ebben élnek. Az unokájuk pedig szépen, diszkréten, feltűnés nélkül segédkezett. Jó volt látni, hogy miként működik egy igazi, régi jó családi szálloda. Gondolom sokan ismerik, milyen egy olyan helyen lakni, étkezni, ahol esetleg egyszerre több száz fő is lakik, étkezik. Az is egy világ. Egyébként meglepően sok kis családi szállodát (albergo) láttunk. Itt valóban működik az „élni és élni hagyni” üzleti elv. Ugyanakkor láttunk hatalmas szállodákat is, viszonylag magasan is (Marilleva 1400).

A vacsoraidő az első este kerek két órát tartott. Ritka, amikor az ember ennyi időt tölt kellemes környezetben, vacsoraidővel. Élveztük! Számtalan fogás, jó olasz (zöldséges, tésztás) levesek, különféle tészták széles választéka…nagyon jó olasz borok. A vacsora átlagban másfél óra, kicsit sietve. Teljesen természetes, hogy a bort és egyéb üveges italokat másnapig az asztalunkon hagyják (a fehér bort hűtve, névre, asztalszámra elteszik). Sört nemigen isznak. Talán azért is látni kevesebb elhízott olasz embert, mint máshol.

A családi szálloda tulajdonosa biztos, hogy hosszútávban gondolkodik. Mondhatom, hogy ár érték arányban sokkal jobbak a családi hotelek étel/ital kínálata, mint a sípályák mellett található büfék, éttermek, melyek – tudjuk - elég magas áron dolgoznak. Az italok, ételek árai, és kínálata is jóval kedvezőbbek/szélesebbek a családi szállodában, mint a sípálya melletti büfékben. És mindezt fehér abrosz mellett, sorbaállás nélkül.
Egyébként meglepően sok olasz sízőt (de németeket is) láttam „termoszozni” és otthoni szendvicseket enni. Senki számára nem volt kellemetlen. Nemcsak síelőbarát, hanem turistabarát helyek is egyben a hegyi „hütték”.

A különböző tésztákról, pizzákról nem írok, azt enni kell. Az olaszok viszonylag kevesebb húst esznek, ha mégis, akkor leginkább a halat. A sajt- és gyümölcstál minden étkezésnél elmaradhatatlan. Édességet nem lehet kihagyni: tiramisu, zepolla, canolo, hegyen pedig a bombardino, ami egy enyhén alkoholos, forró tojáslikőr, tejszínhabbal – elég sok kalóriával!

Nem véletlen, hogy amikor olykor Nassfelden sízünk, akkor a hágónál lévő (már olasz oldalon fekvő) napos teraszon pihegünk/étkezünk az ebédidőben:)