2021.04.15-16 – Polska Powder Vol.2: Pilsko
Talán sokatoknak ismerős a helyzet, mikor friss porhóra várva feltűnik valami komolyabb havazás az előrejelzésekben. Izgalomba jövünk, gondolatban már szervezkedünk/pakolunk, hogy jókor jó helyen lehessünk…..aztán ahogy közeledünk a D naphoz, úgy olvadnak el a centik, és kapjuk magukat azon, hogy már egy következő alkalomra várunk.
De ez az április most nem a csalódásokról szólt, már az első héten szépen havazott az alacsonyabb térszinteken is, és egy nagyon ígéretes anticiklon-ciklon páros jelent meg a távoli előrékben a következő hétre. Csak ígéretes volt, mivel a ciklon akkor még javarészt esőt ígért számomra elérhető terepekre, de pár száz km-el keletebbi ciklon pálya már a szezon havazását jelentette volna a Lengyel-Tátrára és Beszkidekre. A következő napokban alig vártam a friss modell futásokat, és ahogy közeledtünk egyre inkább megvalósulni látszott a perfect storm :)
De ezért az élvezetért most bele kellett tenni a melót minden szempontból, a sípályák és hotelek zárva, csak 1 napos túrasís/splittes/hótalpas verzió játszott. Mivel ebben a szezonban még egyszer szerettem volna, ha hideg porhavat hordana a szél az arcomba nem volt kérdés, hogy megyek. Tamás hasonlóan állt a kérdéshez, így megcéloztuk a még bőven hóviharosnak ígérkező csütörtököt….+ pénteket, mert végül csak lett szállás is. :)
Az utazás mondhatni a szokásos, csak a donovaly-i hágó alatt nem sokkal fehéredett ki a táj, de amint ereszkedtünk Rózsahegy felé megint a füves domboldalak kísérték utunkat. A lengyel határhoz közeledve viszont egyre sűrűsödött a havazás egészen szürreális téli időjárást csempészve április közepébe. Sokat nem is kellett már innen autókázni, mert meg is érkeztünk a határ túloldalán pár kilométerre fekvő Pilsko alaposan behavazott parkolójába, ahol már jó néhány sporttárs nyomta bemelegítésként a kényszerű lapátolást 🙂
Gyors beöltözés után már fókázhattunk is rögtön a kocsi mellől. (tfm 750m) Bár volt már valamennyi helyismeretem a sípálya környéki ösvényekről, de a nagy mennyiségű friss hó, a 2 naposra tervezett túrázás és saját fizikai határaink nem ismerete kissé defenzívebb hozzáállásra sarkallt, így maradtunk a sípályán az első felmenetelnél. Próbáltunk egy kényelmes tempót felvenni, de a minket beelőző helyi erők tempója újra és újra felpörgetett minket is, így talán egy kissé nagyobb volt az iram az ideálisnál.
Szerencsénkre a csodás táj újra meg újra megállásra késztetett: egészen bizarr, hogy még a pálya alsó szakaszán 800-1050m között is nagyságrendileg jobb hóviszonyok voltak, mint február közepén, pedig akkor is egy jelentősebb havazás után érkeztem. Azért pár árulkodó jele van a tavasznak, a pályán lévő kis vízátfolyásokból tisztán látszik, hogy a havat alulról azért olvasztja a melegebb talaj.
A középállomástól még egy fokkal mozgalmasabb az élet, egy ratrak és pár hószán szállítja a lelkes freerider csapatokat a hegytetőre. Néha egészen mókás a hószánosok előadása, mert 3 fővel már nem mindig arra megy a szán, amerre szeretnék, a mély hóban egyik alkalommal majdnem kiborulnak a pályáról az erdőbe. Hárman tolják vissza a szánt a pályára, de a rájuk váró meredek pályaszakasz a következő, ami kifog rajtuk, visszafordulnak, majd nagy lendülettel a következő körben már feljutnak. A meredek szakasz nekünk sem esett jól, gyakran egyensúlyoztunk a visszacsúszás határán…. jó volt felérni a „csúcsra” járó húzos lift alsó állomására, ahol kicsit megpihentünk a liftház árnyékában.
Innen már csak 200m szint volt hátra a liftek tetejéig ahol kifejezetten sokan voltak, mert több útvonalról is ide futottak be, a ratrakos/szános freeriderek, a túrasísek…..na meg a splittesek akik számomra meglepően nagy arányban voltak jelen. Hogy erős a splittes szubkultúra az már az utazást megelőző napokban kiderült, mivel túrasí szettet szerettünk volna bérelni egy ismerősnek, de a helyi kölcsönzők vagy zárva voltak már vagy csak splittet kínáltak bérlésre.
Szóval a fenti tömeg kicsit kedvemet szegte, talán mert kb. 700m szint megmászása utánra valami bensőségesebbre vágytam. Már lelki szemeim előtt láttam a szétcsúszott erdőt…….de aztán a frissen kitaposott nyomok más irányba vittek, a még februárban megismert „rajthely” felé a friss hó már szinte teljesen elfedte a nyomokat. Bár innentől nehezebb volt a terep, mégis jobban haladtunk…ennyit számít ha visszatér a motiváció. 🙂
Azért a felfedezők magánya elmaradt a végén, mivel egy pár fős csapat csak ugyanoda tartott, mint mi. De ekkor már nem lehetett kizökkenteni, kerestünk pár jégbefagyott fenyő mellett a hóvihar elől egy kis szélárnyékot, majd nekiálltunk az átszerelésnek. Már majdnem kész lettem, mikor a társam szentségelésbe kezdett: a split összeszerelése közben, az egyik kötés csak nem akart a helyére pattanni…pedig nem először lenne összeszerelve….csavarhúzó kéne…de az a kocsiban maradt…hmm, de ismerős…villan be a decemberi szitu, mikor én is a hegytetőn álltam kezemben a kötésről lehullott fékkel, szerszám nélkül. Na, utána be is szereztem egy kis marok csavarhúzót, ami azóta a táskában figyel. Fél perc és már helyén a kötés, csatolunk és végre irány a lejtő. 🙂
Fenn lenyomott szél fújta, de valamivel lejjebb az erdőben már teljesen szűz lebegős porhó…mikor a liftek tetejénél megláttam a tömeget el nem tudtam volna képzelni, hogy ez várhat ránk. Ezek szerint valahogy fordítva lehetek bekötve, mert nekem eszembe nem jutna ennyi mászás után visszacsúszni a pályán 🙃
A körülmények egyszerűen zseniálisak, ha nem a saját léceim alatt érzem, el sem hiszem, hogy április közepén ilyen lehetséges ennyire alacsonyan (tszf 1000-1400m). Még a sűrűbb erdőben is elegendő volt a hó, ugyanott ahol februárban gyakran koppant a léc, pedig március végé már teljesen hómentes volt a hegynek ez a része.
Ezen a fókás napon minden megeresztett lejtőért keményen meg kellett dolgozni, így inkább biztosra mentünk, és ezt a felső részét csúsztuk a hegynek. Csak a nap végén mentünk le teljesen az autóig és helyes volt a reggeli sejtésünk, hogy a pályával párhuzamos ösvényeken még nem sokan jártak, mert legtöbbször mi húztuk az első nyomokat. Bár 1000m alatt már fogósabb volt a hó, a mennyiségre ott sem volt panasz, igen csak elégedetten érkeztünk vissza az autóhoz.
Kicsit kapkodni kellett magunkat, mert a befoglalt szálláson csak 7-ig volt vacsora, amit nem szívesen hagytam volna ki. A check in-nél is ezzel kezdtem, de megnyugtattak, hogy nem maradtunk le semmiről….olyannyira, hogy volt vagy f9 mire tálaltak Amíg várakoztunk sem unatkoztunk, a ház tele volt hozzánk hasonló elvetemültekkel és mivel mi voltunk az egyedüli külföldi cserebogarak, így jó páran leszólítottak. Közös téma persze akadt bőven különösen, hogy a külföldi csúszásoknál javarészt nekik is kimaradt a szezonból Szlovákia és Ausztria, cserében ők is megfordultak a hazai terepeik mellett Romániában, Szerbiában, Svájcban.
A másnap reggel nem is indulhatott volna jobban, a svédasztalos reggeli + még mindig szállingózó hó megadta az alaphangulatot. Búcsúzóul kaptunk még pár tippet + néhány doboz energiaitalt, így indultunk a napnak.
Nem kéretjük tovább magunkat, már a pálya aljában letérünk az előző napon megcsúszott erdei ösvényre, így a saját nyomokban haladunk felfelé. És mégis, ez egy más világ az előző naphoz képest….nincs hószán és ratrak bőgés, nincsenek minket beelőző túrázók, akik minket is forszírozott tempóra sarkallnának….helyette az a mély csend és nyugalom, amit csak téli havas napokon élhetünk át. És ez most nem egy pillanatkép, több száz méternyi szintet tettünk meg így felfelé, amíg ki nem értünk a hegygerincre, ahol még mindig erős északi szél hordta a havat.
A csúcstámadás volt soron, legalábbis ha a lengyel oldalt vesszük figyelembe. Előzetesen megfordult a fejemben, hogy a határ szlovák oldalán található fő csúcsra is felfókázzunk, de még a lengyel oldalon is sok felfedezésre/megcsúszásra váró rész miatt elvetettük. Mint itthon megtudtam ez 1 szempontból biztos jó döntés volt: lengyel freeride-os csoportban írták többen, hogy a szlovák határőrök szigorúan veszik a határzárt és hószánnal vadásszák le az „áttévedt” túrázókat.
A hegytetőn elég barátságtalan volt az idő, sokáig nem is akartunk fenn időzni, de azért közel 800m szint után kellett egy kis energiapótlás, hiába a bőséges reggeli. A látótávolság jó ha 30-50m volt…..naná, hogy pár száz méter csúszás után elveszítettük egymást 🙂 Próbálkoztunk a walkie talkie-val, de meg nem találtuk egymást ettől, végül a „messenger hely megosztás” volt a tuti 🙂
A vakító fehérség után az a ritkás nagyfás erdő újra ámulatba ejtett. Északról egy hegygerinc is védi így a hasonló „nordstauknál” garantált a laza porhó. Ezen a napon is csak kb. 1100m szintig csúsztunk le, majd újra felfókáztunk egy másik erdei ösvényen, de most már csak kevéssel az erdő határ teteje felé, hogy még egy kilépő kört csúszhassunk kedvenc erdőnkben.
A parkolót, most egy másik útvonalon közelítettük meg, ahol 900m-es szint alatt azért már több helyen nehezítették masszív vízátfolyások utunkat, de mégis fülig ért a szánk mikor a kocsihoz érkeztünk….aztán gyorsan lehervadt a mosolyom, mikor megláttam a kocsit, mert valaki nekicsúszott és szépen behorpasztotta az ajtómat 🙁. Azért nem hagytam, hogy elcsessze a kedvem, mert zseniális volt ez a két januári nap……. pláne így április közepén ☃🏂☃⛷
Keresés
17 cm
