GRÚZIA: Gőzgombóc helyett hacsapuri

- Persze, hogy tudom - válaszoltam - csak azt nem értem, ki akarna Kutaisibe repülni, a pusztaság közepébe, Grúziában?!
Erre kaptam egy rövid felvilágosítást, hogy onnan nem messze fekszik a Kaukázus a maga 5000 métert is meghaladó hegycsúcsaival, valószínűleg januárban elég jó hóra lehet számítani, és a sielok.hu szerint van néhány jó síterep a környéken. Ekkor kezdett nekem is derengeni, hogy igen, én is szeretnék Kutaisibe repülni!

A gondolatot tett követte. A sielok.hu szakportál szerint négy valamire való síterep található az országban, ezek közül Gudauri tűnt az optimális választásnak az 57 kilométer hosszú, 1990-3279 méteres magasságban található pályarendszerével.

Úgy döntöttünk, mivel a repülők éjszaka közlekednek, kihasználjuk a heti két járatban rejlő lehetőséget és először csak három napra utazunk el felderíteni a terepet. A fapados repülőjegyekhez szinte fillérekért hozzájutottunk, foglaltunk egy – a pályáktól csak pár perc sétára található – panzióban szobát. Eddig sima ügy.
A bonyodalmat inkább az okozta, hogy a pálya a repülőtértől 300 kilométer távolságban fekszik. Először autóbérlésben gondolkodtunk. A nagy, nemzetközileg is ismert autókölcsönző cégek nincsenek jelen ezen a kis repülőtéren, így a helyi, kis irodák ajánlataiból lehetett válogatni, de sem az árak, sem a tizenéves autók műszaki színvonala nem volt meggyőző – és ekkor még nem is sejtettük a helyi közlekedési viszonyokat.
Keresgélés közben bukkantam rá egy komolynak tűnő minibuszos cégre, ami többféle, közvetlen transzfer szolgáltatást kínált, köztük Gudaurit is.
Felvettem velük e-mailben a kapcsolatot, minden felmerülő kérdésre szinte azonnal, folyékony angolsággal válaszoltak (akkor még nem tudtuk, hogy ez mekkora kiváltság), illetve rugalmasan kezelték a foglalásunkkal kapcsolatos, utolsó pillanatban történő változtatásokat is. Fizetni helyben kellett csak.

Gudaurinak jól használható, informatív, angol nyelven is elérhető honlapja van, ez alapján fel tudtunk készülni a helyi viszonyokból: időjárás, felvonók és pályák állapota, bérlet árak, szállások, vásárlási lehetőségek, van live webcam, és 2015 januárjától okostelefonos alkalmazás is letölthető, ami a falu és a pályák térképét is tartalmazza. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult.
Ugyan a honlap szerint felszerelés bérlésére is van lehetőség, de mi jobban szeretjük a saját, bevált sícipőnket és lécünket, így egy januári szombat este összes cuccunkkal együtt vártuk Ferihegy 2B termináljában a gép indulását. Hamar kiderült, hogy a járatot inkább a grúzok miatt tartják fent, elvétve voltak az utasok között magyarok, de egy körülbelül 15 fős, norvég fiatalokból álló csoport is várakozott a beszállításra. A méretes sízsákjaik alapján egyértelmű volt, hogy ők is a Kaukázus lejtőin keresik a megszokottól eltérő kalandokat.

Zökkenőmentes, két és fél órás repülőút után az első meglepetés a beléptetésnél ért minket. A határőr megkérdezte (angolul), hogy először járok-e Grúziában. Az igenlő válasz után egy „Welcome” kíséretében átnyújtott egy üveg híres grúz vörösbort. Jártam már pár helyen a világban, de ilyet még nem tapasztaltam. Úgy tűnt, minden külföldi kapott. Az üveg címkéjén egyébként az áll, hogy a grúz kormány ajándéka, valamint egy csomó információ, hogyan és mivel érdemes kereskedni grúz cégekkel, ha éppen ilyen irányú terveink volnának… Ötletes, jó reklám a gazdaságuknak, az biztos.

Az érkezési csarnokban névtáblával vártak minket. A buszos társaság pultjánál kifizettük a transzfer díját. Bankkártyát, dollárt és larit is elfogadnak, arra azonban érdemes készülni, hogy ATM nincs a terminálban és a hajnali órákban a pénzváltó is zárva van.
Hosszú ideig a buszos ügyintéző volt az utolsó, akivel európai nyelven tudtunk kommunikálni, és innen megkezdődött a kaland!

Az ígértekkel ellentétben nem egy új, légkondicionált, wifivel felszerelt busszal vittek kettőnket, hanem egy sok százezer kilométert futott, lestrapált, lengéscsillapító és kipufogó nélküli Mercedes Sprinterrel. A fűtés sem működött és a sofőr nyitva tartotta az első ablakot a mínusz tíz fokban, hogy akadálytalanul köpdöshessen kifelé menet közben. Ha szerencsénk volt, kifelé vitte a huzat, ha nem volt szerencsénk… befelé…
Aki szokott orosz autós fedélzeti videókat nézni, annak a közlekedési morál ismerős lehet. Semmilyen szabály nem szent, sebességkorlátozás, záróvonal, piros lámpa, elsőbbségadás mind ismeretlen fogalmak. Nem mondom, hogy nem volt néha halálfélelmünk. Félúton átváltottunk iránytaxi üzemmódba, elkezdtük az út szélén integető embereket felszedni. Innen már sejtettük, hogy nem úszunk meg egy kitérőt Tbiliszibe. Így is lett, lassan megtelt a kisbusz, és mi megcsodálhattuk a főváros panelrengetegét. Sajnos a történelmi belvárosban nem tettünk egy kört, ha megnézhettük volna a világörökség részét képező negyedet, akkor nem sajnáltuk volna annyira a kitérővel elpazarolt időt.
Eddig főként sötétben autóztunk, de lassan kivilágosodott és a hegyekbe vezető szerpentin mentén megcsodálhattuk a tájat, illetve a grúz falvakat. Jellegzetes, kétszintes épületek uralják a településeket, nem túl meredek sátortetővel. Szürke és szegényes minden, nem nagyon tiszta, de azért nem albániai szeméthalmokat kell elképzelni. Vasárnap lévén több helyen piacot is láttunk, ahol nem volt lakott település, ott a főút kereszteződésében gyűltek össze az emberek, hogy a Volgák, Ladák csomagtartójából árulják a portékáikat.
Ugyan háromszor álltunk meg tankolni – sofőrünk valamiért úgy gondolta, ha nem teli tankol, csak alkalmanként egy húszasért, akkor kevesebbet fogyaszt a busz – egyszer sem merült fel kérdésként, hogy bármilyen szükségletünk lenne-e, végül kalandos és küzdelmes hat és fél óra után megálltunk Gudauri központjában. Innen nem volt tovább, a kisbusz nem volt hajlandó minket házhoz vinni. Egy, nem ismerte a falut, kettő, a mellékutakat vastag jég borította. Tanácstalanul álltunk csomagjainkkal. Azt eddig nem említettem, hogy a grúz nyelv nem csak teljesen egyedi hangzású – úgy ordítanak folyamatosan egymással, hogy a kívülálló nem képes eldönteni, éppen vérbosszúra készülnek-e, vagy csak baráti esti vodkázásra hívják meg egymást a beszélgető felek – de különleges módon írnak is. Sem a latin, sem a cirill betűkre nem hasonlít kacskaringós írásuk, bevallom, ebből nem készültünk fel. Nehezítésképpen alig találni feliratokat, most jött jól a honlapról letöltött applikáció, illetve a foglalás sarkában lévő fénykép a szállásról. Nem volt nagy öröm fel-alá caplatni a cuccokkal a hóban-jégen, de végül nagy nehezen beazonosítottuk a házunkat. Persze felirat semmi…

A panzió kongott az ürességtől. Némi keresgélés és hellózás után előkerült a házinéni és a huszonéves lánya, akik úgy néztek ránk, meg a kezünkben lobogtatott foglalásra, mintha a Marsról érkeztünk volna. Elképzelésük sem volt vajon mit kereshetünk mi ott. Hogy egy panzióban megszállni, este, reggel enni-inni szeretnénk? Ja, az más… A nyelvi nehézségek ellenére sikerült bejelentkeznünk, kaptunk szobát, és megtudtuk, hogy hatkor szolgálják fel a vacsorát.

Délelőtt tizenegy óra volt ekkor, az időeltolódást is figyelembe véve tizenkét órája voltunk úton. Sebaj, kék az ég, süt a nap, gyönyörűek a hegyek, gyors átöltözés és irány a pálya!

Megállapítottuk, hogy utazásunk legveszélyesebb szakasza, a sícipőben fel-alá sétálás a falu utcáin lévő tükörjégen. Szerencsére megúsztuk súlyosabb sérülés nélkül. Az öt-nyolc perces séta során a pályáig volt lehetőségünk tanulmányozni környezetünket. Gudauri eklektikus képet mutat, az igazi, régi, a Szovjetunió idejéből fennmaradt, fából épült dácsáktól kezdve, a modern nagyszállóig és a vadonatúj, az Alpokban is szépnek számító apartmanházakig minden megtalálható itt. A nagy szálloda halljában több bank ATM-jéből próbálhatunk helyi pénzt, vagy dollárt felvenni, vásárlásainkat a helyiek kocsijának csomagtartójából, vagy az új, bőséges választékú szupermarketben intézhetjük, a központban benzinkút is van. A falu egyébként kétszintes, az alsó lift felső állomásánál több, új építésű apartman ház és étterem is várja a vendégeket. Azok igazi pályaszállások. A lenti falurészen pár kivételtől eltekintve csak a nagyszállóhoz lehet hazacsúszni, de ott egyenesen be a sítároló ajtaján.

No, de vissza a pályára! A bérletpénztárnál barátom egy háromnapos bérletet kapott, nekem három darab, ugyanarra a napra szóló jegyet adtak. Némi mutogatósdi után sikerült nekem is háromnapos, key-card bérletre cserélnem a jegyeimet. A bérletre egyébként a helyben készült digitális portrénk is felkerült. A három napos bérlet ára 2015. januári árfolyamon számolva 12000 forint, amit nem neveznék drágának, főleg ha a szolgáltatások színvonalát nézzük. A pályarendszer modern, francia Poma kabinos és osztrák Doppelmayr ülőliftekkel van felszerelve. Összesen egy kabinos, öt ülős és egy korongos felvonó áll rendelkezésre, valamint a kezdők egy repülőszőnyeg segítségével ismerkedhetnek az alapokkal. Az alsó, kék pálya hóágyúzott, és a kiépített világításnak köszönhetően, éjszakai síelős bulikat is tartanak. A pályarendszer felső részén már nem került kiépítésre hóágyú rendszer, de meg lennék lepődve, ha nagy szükségük lenne rá.

Több átszállással lehet eljutni a csúcsig, de a kilátás mindenért kárpótol. A pályarendszer 3268 méteres, legmagasabb pontjáról gyönyörű kilátás nyílik körben a Kaukázusra, észak felé a Kazbek 5034 méteres csúcsa uralja a látképet. Nekünk hihetetlen szerencsénk volt az időjárással, három napig felhőtlen kék ég alatt, vakító napsütésben síelhettünk. A felvonókból és a csúcsról végigtekintve a pályákon könnyen áttekinthető a síterep, hiszen az egész egyetlen hegy déli lejtőjén fekszik. Több fekete, piros és kék pálya közül válogathatunk, és rengeteg off piste lehetőség is van. Ugyan a lifteknél és a faluban ki vannak helyezve térképek, menet közben már nem ennyire egyértelmű a jelölés. Egy-egy kereszteződésben nehéz eldönteni, merre kell fordulni az előre kinézett pálya felé, főleg, hogy tereptárgyak (szikla, erdő) sem könnyítik meg a tájékozódást.

Egyébként talán ennyi az összes negatívum, a hó tökéletes, a pályák simák, szélesek, minden reggel frissen ratrakoltak. A karbantartáshoz legalább egy tucat Kässbohrer PistenBully áll rendelkezésre, és szerencsére nem spórolnak az üzemanyaggal.
Amikor ott voltunk, csak egy fekete pálya volt nyitva, az kicsit keskeny és jeges volt, de egyébként bőséges a választék hosszú, egyenes, meredek piros pályából, vagy kellemes, változatos vonalvezetésű, carvingolni való pályákból is. Nem egy Trois Vallées, de mindenki megtalálhatja a számításait.
Röviden, a pályák és az infrastruktúra, illetve a falu modern része megállná a helyét bárhol az Alpokban. Ami viszont vállalhatatlan, és ami miatt családdal, főleg gyerekkel nem mennék vissza, azok a sporttársak. Már ha annak nevezhetem őket... Nem tartom magam lassú síelőnek, és általában nekem kell figyelnem a többiekre, mikor elhúzok mellettük, de itt lassúnak számítottam a pályán, folyamatos rettegésben telt minden perc, mi történik a hátam mögött. A grúzok és az oroszok pontosan úgy síelnek, ahogy vezetnek. Agresszíven, gyorsan, senkire sem tekintettel. És ehhez még csak nem is tudnak síelni, ami fokozottan növeli a balesetveszélyt.
Nemegyszer láttunk nyílegyenesen, ’trolibusz’ golyóban száguldó őrültet, nyújtott merev lábbal hóekében pánikolva elszabadultat, egymással versengő, izomból tartom csak magam nagymenőket és sorolhatnám… A legszörnyűbb az, hogy a felvonóból jó előre lehetett látni, hogy a nyílegyenesen száguldó versengők össze fognak ütközni, de azzal már én sem számoltam, hogy az egyik talpon marad és kontrollálatlanul tovább gyorsulva száz méterrel lejjebb elbombáz egy kezdőt. Hárman maradtak fekve, de még nem volt vége a drámának, mert a gyorsan gyűlő katasztrófa turisták közé is becsapódott egy őrült. És ez kevesebb, mint egy perc mérlege. Több balesetet is láttunk, ahonnan a hegyimentők tepsiben vitték le a hegyről a síelőt. A faluban új, német gyártású mentőautó szállította tovább a sérültet, a helyi, kívülről modernnek tűnő, könnyűszerkezetes épületben lévő klinikára.

Mint látható, a FIS 10 pontja, a sí-kresz, teljesen ismeretlen fogalom, de nem csak a síelők miatt érdemes vigyázni. A főváros közelsége miatt Gudauri kedvelt hétvégi célpont. Nem ritka látvány a bőrcsizmában, szőrmekabátban kiránduló párocska a pályán, a hóágyúval szelfiző tini, vagy a letörésben előbukkanó szánkós család. Ráadásul rengetegen vannak a pályán és a lifteknél. Azt hamar megszoktuk, hogy az országút mellett 15-20 kilométerenként van egy rendőrőrs, de a sípályán furcsának hatott, hogy minden lift alsó állomásánál is építettek rendőr bódékat, illetve állomásoztatnak négy-öt egyenruhást. Aztán a vasárnapi tumultusban hamar bebizonyosodott, nem árt az elővigyázatosság, a sorban állás közbeni helyezkedés, tolakodás, lökdösődés hamar verekedésbe fordul (láttunk ilyet), ilyenkor jól jön, ha van a közelben gumibot.

Hétfőn gyökeresen megváltozott minden. A grúzok hazamentek, szinte csak a külföldiek maradtak a pályákon. Könnyű őket felismerni a sítudásukról, illetve arról, hogy sisakot hordanak. Olyat helyin nem lát az ember. Üres pályákon, a völgyben húzódó felhőkből kiálló, napsütötte hegycsúcsok panorámáját és a tökéletesen sima pályákat élvezve örömsíztünk egész nap. Egy dolog rontotta csak a kedvünket, márpedig az, hogy a felvonók sebességét is a vendégek számához igazítottak. Spórolásból drasztikusan lelassították az ülőlifteket, a hegymenetek ideje a kétszeresére nő hétköznapokon.

Ebédidőben érdemes megállni a babzsákokkal és napernyőkkel felszerelt fabódék valamelyikénél, napozni egyet nagy kényelemben, és enni valami helyi különlegességet, egy hacsapurit, vagy saslikot.

De ha már a gasztronómiánál tartunk, a kezdeti nehézségek után a panzióban is fejedelmi dolgunk lett. Első este hat óra egy perckor kopogtak a szobánk ajtaján, hogy hatra ígérték a vacsorát, így az már tálalva van. Szóval, késni nem illik. Általában sűrű leves és többféle főétel került az asztalunkra. Nem mindig tudtuk, hogy mit eszünk, vagy mivel van fűszerezve, de az ínyencek kedvéért kiemelném a hajdinás, babos, hagymás, erősen fűszerezett, főzelékszerű levest, a túróval és sajttal töltött hacsapurit, a házi készítésű kecske (?) sajtot, és akkor a halas, meg a tésztás salátáról még nem is beszéltem… mmmm… Miután elmagyaráztuk, hogy csak egyikünk kér bort, és csak keveset, egy három literes kancsóval hoztak, és aggódva kérdezték töltsenek-e utána. A vendéglátás tényleg pazar.
Még azt is megengedték, hogy harmadik nap, pályazárás után visszamenjünk a szobánkba, lezuhanyozzunk, nyugodtan összepakoljunk.

A transzfer visszafelé kicsit szolidabb volt, mint odafelé. Kulturáltabb kisbusz, kevesebb hajmeresztő manőver. Pár órára megszálltunk Kutaisiben a gép hajnali indulása előtt egy nagyobb szállodában. Itt is nagyon kedves és segítőkész volt mindenki, még angolul beszélő személyzettel is találkoztunk.

Mi a mérlege a kiruccanásnak?
Ha nem szokványos helyen és körülmények között akarsz síelni pár napot, bevállalva némi kalandot és kényelmetlenséget, csupán egy osztrák hosszú hétvége áráért, akkor meleg szívvel ajánlom. Ha családdal, inkább rekreációs céllal csúszkálnál, akkor idén is menj a jól bevált, kedvenc pályádra és házinénidhez az Alpokba.
Viszont ha igazi extrémitásra vágysz, itt tényleg megtalálhatod, amit keresel. Gudauriban állomásozik egy nyugat-európai gyártású és üzemeltetésű (felügyelő hatóság, pilóta, szerelő) helikopter. A cég profi hegyi vezetőket alkalmaz, illetve minden felszerelést biztosítanak: speciális szűzhó síket, a legmodernebb svájci lavina jeladót, lapátot, szondát és Mammut légzsákos hátizsákot.
Mindenki vérmérséklete, sítudása és pénztárcája alapján fizethet be egy kezdőknek szóló körre, vagy akár egy egyhetes szűzhó-bérletre a négyezresek között.

Szóval, döntsd el, a háromból melyik csoportba tartozol, és akarsz-e egyet síelni a Kaukázusban. Akármit is választasz, jó havat!