Interjú Apjok Ildikóval

h i r d e t é s

"Ha a postán járok, vagy bárhol elhangzik a nevem, az emberek felkapják a fejüket. És nem csak Csilla balesete miatt emlékeznek ránk. Tudják, hogy van egy család, amely feltette az életét a sízésre."

Hogy hol kezdődött az Apjok sídinasztia története?

Évtizedekkel ezelőtt Mátraházán, egy varázslatos téli napon. Amikor még szikrázóan igazi telek voltak, békebeli hangulat, fotóalbumba kívánkozó tájak, megható családi pillanatok. Mindössze hat esztendős voltam, amikor a család elutazott Mátraházára - emlékszik vissza Apjok Ildikó. - A szüleim mezőgazdaságban dolgoztak, így általában telente mentek szabadságra, akkor jutott idő arra, hogy a család együtt töltsön néhány hetet. Azon a télen Mátraházán voltunk, csodálatos hó volt és amikor megláttuk a sízőket, apu azonnal elhatározta, hogy vesz nekem egy hókorcsolyát. Először Gyöngyösön próbálkozott, majd Hatvanban, végül Budapestre kellett felutaznia ahhoz, hogy megvegye az első lécemet, amivel csúszkálhattam. Már az első pillanattól kezdve nagyon élveztem.

TÍZ FORINTÉRT SÍGIMNASZTIKA

Vagyis már ott eldőlt, hogy síelő lesz önből.

Nagyjából. A következő szezonban már minden hétvégénket a Kékestetőn töltöttük. Ott találkoztunk Szabó Zoli bácsi csoportjával, akikhez természetesen én is csatlakoztam. Tíz forintért a Szabadság-hegyen sígimnasztikáztunk, mert akkoriban még így hívták, télen pedig a Mátrában síeltünk. Sőt, volt olyan is, hogy a Kékestetői szanatórium általános iskolájába jártam egy hónapot. Az iskola szertárja volt a szállásunk, reggel edzettünk, majd iskolába mentünk és délután is havon tudtunk lenni.

Ahogy mesél róla, felejthetetlen telei lehettek.

Valóban azok voltak, és nagyon szép emlékeim vannak ezekből az időkből.

A négy Apjok lány közül ön a legidősebb. Mindannyian síelők akartak lenni?

Ez valahogy nem volt kérdés, mert az egész életünk erről szólt. A szüleink olyan lelkesedéssel vetették bele magukat a síelésbe, bár ők maguk igazán nem is tanultak meg síelni, hogy minden olyan egyértelmű, természetes volt. A legkisebb testvérem, Tünde például már háromévesen léceken állt, apuék minden télen vittek minket a Mátrába. Egy-két éven belül már gyerekversenyeken indultunk és tagja lettem a gyerek válogatottnak.

Első nagy versenye?

Azt hiszem, egy serdülőbajnokság.

Első külföldi útja?

Szlovákia, mint mindenkinek.

És Nyugatra?

Olaszországban a Trofeo Toppolinón indultunk. A mai napig ez a világ legnagyobb és legrangosabb gyerekversenye, afféle mini síolimpia. Az eredményeink nem voltak világra szólóak, hiszen rendre a mezőny végén zártunk, de imádtuk, mert legalább lehetőségünk volt arra, hogy síeljünk. És igazából ez volt a jellemző a teljes pályafutásunkra. Mármint, hogy azért jártunk versenyezni, hogy síelhessünk. Olyan helyekre jutottunk el, ahová nem sokan, és a Világkupa-rendszer kedvezett is nekünk ebben.

VERSENYEZTEK, HOGY SÍELHESSENEK

Mire gondol pontosan?

A Nemzetközi Síszövetség akkoriban fedezte két versenyző és egy edző költségeit, így igyekeztünk élni a Világkupa indulás lehetőségével. Mivel akkoriban is a lesiklás előtt hivatalos edzéseket rendeztek, így többször indultunk lesiklásban, hiszen ilyenkor három-négy napot is síelni tudtunk a FIS költségén.

Mennyire voltak elmaradva az élmezőnytől?

Nagyon, és ahogy tapasztalom ez a mai napig sem változott. Általában itthon folytak a szárazedzések, majd nyáron néhány hetet gleccseren töltöttünk, ősszel pedig, mivel tanulók voltunk egy hónapból egy hetet utazhatunk el havas edzőtáborba. Míg a többiek, az osztrákok, svájciak, olaszok gyakorlatilag a hófödte csúcsok között éltek.

A felszerelésükben is megmutatkozott ez a hátrány?

Nem, az edzőm Kovács Barna ugyanis jó kapcsolatokat ápolt a gyártókkal, és mivel indultunk a Világkupákon, így három pár lécet mindig kaptunk a szponzorainktól. Volt, hogy el is adtunk belőle, egy léc például egy teljes hét edzőtábort fedezett a számunkra.

A kint látottak alapján és a körülmények ellenére álmodozott nagy sikerekről?

Tisztában voltunk vele, hogy hol a helyünk a világban, de szerettünk síelni, szerettük a versenyek hangulatát és a pályafutásunk vége felé már többnyire a középmezőnyhöz tartoztunk.

Emlékszik a legjobb Világkupás eredményére?

Általában kombinációban voltak a legjobb eredményeim, sokszor zártam a huszadik hely környékén. Aztán Bad Gasteinben egyszer hetedik lettem műlesiklásban. Nem értékelem túl magam, hiszen sokan kiestek előttem. Sokkal többet jelentenek nekem az Universiadén elért sikereim. 1981-ben a spanyolországi Jacában például sikerült egy hatodik és egy tizedik helyet is elcsípnem olyan mezőnyben, ahol a Világkupában szereplő világklasszisok is rajthoz álltak. Pályafutásom során egyébként négy világbajnokságon indultam, 1978-ban Garmisch-Partenkirchenben, 1982-ben Schladmingban, 1985-ben Bormióban és 1987-ben Crans Montanában. A legjobb eredményemet a schladmingi kombinációban értem el a 21. lettem.

Schladminghoz szomorú emlékek is fűzik.

Igen, itt történt a testvérem, Csilla súlyos balesete. Mindenkit megrázott ez az eset, az egész ország szorított érte. Csilla három hétig volt kómában, valóban nehéz időszak volt ez az életünkben.

Nem gondolt akkor arra, hogy befejezi a pályafutását?

Természetesen furcsa érzések kavarogtak bennem, de el tudtam magamban rendezni ezt a balesetet és nem volt bennem félelem. Rájöttem, hogy ugyanez bármikor megeshet velem. Akkor is, ha kerékpározom, vagy csak egyszerűen végigmegyek az utcán. Érdekes, de innentől kezdve egyre jobban ment a sízés, sőt azt is mondhatom, hogy a pályafutásom vége felé mentem a legjobban. A FIS-versenyeken már rendre a legjobb tíz között zártam műlesiklásban. Ez volt a kedvenc versenyszámom.

VÉRÜKBEN VAN A SÍELÉS

Végül miért intett búcsút?

Egy térdsérülés miatt, amiből már nem tudtam teljes egészében felépülni. Azon a nyáron még elutaztam Ausztráliába versenyezni, de beláttam, hogy már nem folytathatom. Befejeztem a TF-t, majd a Rozmaringban kezdtem edzősködni, nem sokkal később, úgy a kilencvenes évek elején egy utazási iroda segítségével gyerektáborokat szerveztem. Ebből alakult ki a síiskolám, ami már jó húsz éve működik. Eleinte csak nyáron, az iskolai szünetekben szerveztük a gleccsertáborainkat, ma már azonban ősszel és télen is foglalkozunk a gyerekekkel. Az őszi száraz felkészítés után egy hétig Ausztriában igyekszünk átadni mindent, amit a síelésről tudunk.

És az nem kevés, hiszen korábbi edzőjével, Kovács Barnával síboltot is vezetnek, sőt egy magyar márkát, az Explosivot is életre hívtak.

Sajnos a multik nem kedveznek ezeknek a szakboltoknak, pedig nagy szükség lenne arra, hogy szakértő kezekből, minőségi lécek kerüljenek az emberekhez. Fontosnak tartom, hogy életben maradjanak ezek az üzletek, mert nagy szükség van rájuk. Ma már főként a kölcsönzésre és a szervizelésre támaszkodunk, ez tart életben bennünket.

A mátraházi első csúszástól jó messzire jutottunk.

Így van, a sízés az életem részévé vált. És a gyermekeim továbbviszik az Apjok hagyományokat. A nagyobbik fiam, Gergő tizenhét éves. Ő is síel, és már most tudja, hogy nem érdemes nagy álmokat szőni ebben a sportágban. Megbeszéltük, hogy első a tanulás, a sí csak hobbi és nem jövőkép.

És a kisebbik?

Tomi még csak három éves. Itthon, a kertben már csúszkált, de ő még kicsi a komolyabb edzésekhez. Talán jövőre már megpróbálhatjuk az első lépéseket.

És hogy néz ki Apjokéknál egy igazi családi síelés? Telente elutaznak még együtt az Apjok lányok?

Ritka az ilyen alkalommal. Csilla fizikailag felépült, de nem síel, Zsuzsa és Tünde azonban besegít nekem a táborok alkalmával, ilyenkor jut időnk a közös síelésekre is. De azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a nyári tengerparti heverészés helyett mindannyian többre értékeljük a téli aktív kikapcsolódást. A sízés a vérünkben van.