46 évesen kezdtem megtanulni síelni. A ,,barátaim" elvittek a Kasprovy-ra és otthagytak a tetőn egy 205cm-es léccel, ma már röhögséges a dolog, de akkor
majdnem sírtam mire leértem az aljára, néhány ezret estem, mire a délután végére az aljába értem.
Természetesen az ülőszékes felvonót leállították a tiszteletemre, beleültettek, megsimogatták a buksimat, elindultam felfelé, majd hamarább ugrottam ki belőle mint kellet volna és röpke fél
óra alatt, felfelé csúszva-mászva vonszolva a síléceket, felértem oda, ahonnan reggel elindultam. Mit mondjak, megkedveltem a síelést. A
helyemben bárki ezt tette volna. Nem?
Ezekután Gerlitzen, Pinzoló, Tonále, Salbach, Bormió, Mária Alm, Sölden. Sölden! Ő lett a nagy szerelem, és tart ma is. Mindig akkorát lehet sízni rajta amilyen akarsz, amilyen hangulatban vagy, zenéje van, keringőzhetsz a gleccseren, rock-and-rolozhatsz a VK-pályán le a stadionig. Jártam máshol is jó pályán, de jobb pályákon soha. Nekem Ő az örök.
Menjek csak vissza az elejére, egy jó tanács: oktató nélkül ne kezdj el síelni. A rossz lábtartás benned marad. A síbarátaim mondják, hogy katasztrófális stílusom van. Én már csak el vagyok vele, mint ahogy Sölden-nel is. Szeretem mindkettőt, az enyémek. Legyen a tiétek is.