Van valami csodálatos abban, amikor az ember felszáll a vonatra Londonban, és nyolc órával később megérkezik valahova. A repülés és az azzal járó mindenféle nyűg – a sorok, a várakozás, a tülekedés és az extra költségek – után egészen üdítő egyszerűen csak besétálni a vasúti kocsiba, ledobni a csomagunkat és kényelmesen utazni.
Igazából nem is tart sokkal tovább, ha figyelembe vesszük a repülőtéri transzferek és a várakozások idejét is.
Azzal a céllal vágtam neki ennek az útnak, hogy egy pár napig gondtalanul élvezzem a világ harmadik legnagyobb sírégiójának terepeit és egyben kipróbáljam azokat az „egyéb programokat”, amelyeket a nagy síközpontok kínálnak annak érdekében, hogy a 21. századi hóbarátokat folyamatos élményekben részesítsék. Ma ugyanis már keveseket hoz lázba önmagában egy reggel 9-től délután 4-ig tartó sínap; többre van szükségünk. Ami engem illet például, kipróbáltam, hogy milyen lecsúszni a helyi bobpályán, és azt, hogy milyen érzés lóvontatással sílécen csúszni. Csodás!
1. nap: La Plagne
Az egyetlen buktató a vonatos tervemben az volt, hogy a közvetlen járatot az Eurostar csak pénteken és szombaton üzemelteti, így a háromnapos út miatt eredeti elképzeléseim kis kiigazításra szorultak, ami a gyakorlatban egy párizsi átszállást jelentett. A „tyúkokkal kelve”, 6:55-kor indultam, ügyesen kikerülve a londoni és a párizsi csúcsforgalmat, mégis elég időt hagyva egy pompás francia villásreggelire a következő két órában, ami hátramaradt a 11:58-as TGV indulásáig Bourg St. Maurice-ba.
17:00
Mivel befizettem egy menetre az olimpiai bobpályán, nem akartam elvesztegetni az időt a szállodai bejelentkezéssel, és megvacsorázni sem tűnt jó ötletnek azelőtt, hogy többszörös G erőknek teszem ki a testem, így egyenesen La Plagne-ba mentem.
A 1,5 kilométeres pályát 1991-ben építették, az olimpia előtt egy évvel. Azóta 6 millió eurós költséggel lecserélték az eredeti ammóniás hűtőrendszert egy környezetkímélőbbre. Persze erre gondoltam legkevésbé, miközben 80 km/órás sebességgel suhantam a vályú 19 kanyarán keresztül. Ha valaki nagyobb sebességre vágyik, utasként is kipróbálhatja a mókát. A 120 km/órás száguldás azonban már egy kicsit sokba, 107 euróba került volna, főleg az egyszemélyes csúszás 37 eurós árához képest.
19:00
Les Arcs-ban a Latitudes Hotelben foglaltam szállást, ami bizonyos szempontból igencsak eltért a La Nova Panziótól, ahol 25 évvel ezelőtt egy főiskolai sítúra alkalmával megfordultam, más szemszögből viszont nem is éreztem nagy különbséget.
Elmentem persze, hogy megnézzem a régi szálláshelyet és tiszteletemet tegyem a 604-es szobánál, ahova akkor egy csapat részegen éneklő svéd csábított 2004 szilveszterén. Remek buli volt, Henrikkel és haverjaival azóta is összejárunk.
Útközben megálltam vacsorázni az apró, de príma Crêpes de Mamie palacsintázóban, ahol úgy százféle crêpe készül, hagyományos Les Arcs-i recept alapján. Már elég kimerült voltam, mikor Chez Paullal találkoztam (ő az egyetlen angol errefelé, aki akcentus nélkül beszél franciául), hogy mintát vegyek bőséges whisky-gyűjteményéből. Ne kérdezzék hogyan, de sikerült visszajutnom a hotelba.
Fotó: Paradiski / Manu Reyboz
2. nap: Peisey-Vallandry
10:00
Peisey nem túlságosan ismert, a Les Arcs és La Plagne között fekvő apró falvacskákból álló hely. A Paradiskihez tartozó területet – mely elsősorban az északi sízés központja – érinti az igen látványos, kétszintes Vanoise felvonó is. 43 kilométer sífutópályát jelöltek itt ki, de hótalpas túrákra is alkalmas ez a szép környék.
Ami igazán nagy élményt jelentett itt számomra, az a biatlonpálya volt. Életemben nem volt a kezemben még fegyver, de az Eurosportnak köszönhetően teljesen rákattantam erre a sportágra, olyannyira, hogy tavaly még Oslóba is elutaztam, hogy láthassak egy Világkupaversenyt. Ha valaki esetleg nem tudná, a biatlon (vagy más néven sílövészet) sífutásból áll, néhány kilométerenként céltáblás lövészettel megszakítva. Ha túl gyorsan síel valaki, akkor nem tudja stabilan tartani a fegyverét, eltéveszti a célt és veszít. Ha azonban túl lassan korcsolyázik léceivel, akkor lemarad és elveszti a versenyt. Szuper!
Itt volt tehát a lehetőség, hogy puskát ragadjak, de meg kell, hogy mondjam, a biatlon a tévén keresztül sokkal élvezetesebb. Már 100 méter sífutás után elfogyott ugyanis az erőm, és még fegyver sem lógott a hátamon. Miután pedig lefeküdtem a lövészetnél a hasamra, széttárt lábakkal, alig bírtam rendesen megtartani a puskát, így én voltam a leginkább meglepve, hogy 50 méterről az 5 alma nagyságú célpontból kettőt is eltaláltam.
14:00
Miután megebédeltem a príma L’Ancolie étteremben, amelyet egy 240 éves savoyai parasztházban alakítottak ki (maximális kontrasztként a modern Les Arcs-kal) Nancroix falucskában, ideje volt egy nagyot síelni La Plagne-ban, ahol végül a délutánt töltöttem a hatalmas és változatos pályák között cikázva. Mivel csak pár órám maradt a napból, a magasabban fekvő falvakat céloztam meg, hogy élvezhessem a porhavat, majd átvágtam a Montchavin Les Coches melletti erdőknél, közel a Vanoise Expresshez, mellyel a Paradiskin keresztül visszajutottam Les Arcs-ba.
A második éjszakán egy remek vacsorázóhelyre, a Chez Clarisse-ra bukkantam. Vacsora után szerencsére még maradt annyi energiám, hogy átmenjek a Le J.O. nevű szórakozóhelyre, ahol minden este élőzene szól.
3. nap: Les Arcs
10.00
A skijoringról már egyszer nagyon régen olvastam, de sohasem próbáltam. Ahogyan a síbuszon ültem, olvasmányemlékeimből cowboyok képe ugrott be, ahogy elszántan kapaszkodnak egy darab durva kötélbe, amit megriadt csődörök húznak nagy erővel. A busz egy havas mezőre vitt, valahol Arcs 1600 alá, ahol már várt engem és a többi jelentkezőt a látványos bajszot viselő Jacques Fillietroz, más néven „a Les Arcs-i Buffalo Bill”, szerencsére egy csapat nyugodtnak tűnő póni társaságában.
Mint kiderült, Monsieur Fillietroz magányos küzdelmet vív azért, hogy ezt a sportot Franciaországban és a világban meghonosítsa. A cél érdekében még egy különleges, merev, de könnyű hámot is kifejlesztett, amibe aztán emberesen meg lehet kapaszkodni.
A hám használatának van egy kifejezetten praktikus oldala, tudniillik amikor a ló vagy póni hirtelen megáll, akkor ez az ügyes szerkezet megakadályoz bennünket abban, hogy folytassuk siklásunkat az állat hátsó felébe, elkerülve ezzel a valószínűsíthetően kellemetlen szagú és/vagy durva következményeket, a becsapódás típusától és sebességétől függően.
A lószerszám és a sportág sikerét bizonyítja, hogy Monsieur Fillietroz más téli üdülőhelyek számára is eladott az eszközből, illetve a „lósíelők” gyarapodásának köszönhetően tavaly megszervezhette az első franciaországi skijoring-bajnokságot.
12.00
Az én (kicsi) pónim nagyon jól viselte magát az alatt az óra alatt, amikoris próbáltam az egyensúlyom megtartása mellett ezt az amúgy kellemes tevékenységet végezni. Mivel háromnapos utamból már csak egy délután maradt, úgy határoztam, hogy nekem ennyi elég is volt az alternatív téli sportokból, és száguldozom négy-öt órát Les Arcs határtalan hómezőin.
Elsőként a nemrégiben átadott Arc 1950 Le Village felé vettem az irányt, melyet az az Intrawest nevű cég épített (majd adott el), amely Whistlerben is dolgozott. A terep nagyrészt olyan, mintha hosszú és gyors autópályákon siklana az ember, mégis változatosabb a kínálat, mint a hasonló méretű síközpontokban. Itt próbálható ki egyébiránt a világ egyik leghosszabb fekete lejtője is. A legendás 7 kilométeres pálya az Aiguille Rouge tetejéről Villaroger-ig tart, rekordnak számító, kerek 2000 méteres szintkülönbséggel.
22.00
Nem sokkal azután, hogy jóllaktam a The Tantra nevű hangulatos helyen felszolgált kellemes francia vacsorával, melyet egy finom ital követett a Before Caféban, máris visszafelé igyekeztem Bourg St. Maurice-ba, hogy elérjem a szombat éjszakai Eurostar járatot St. Pancras felé. A vonat pontosan, 22.15-kor indult, és bár nem hálókocsikkal közlekedett, mégis kényelmes volt. Az út hangulatát azonban azok a vidám síelők határozták meg, akikkel együtt vasárnap reggel 7.16-ra Londonba érkeztem, tökéletes időben ahhoz, hogy a napot ágyban tölthessem.
Keresés
0 cm
