Bellamonte 2016.03.07.

A Dolomitokban töltendő síhetünk 3. napján végre a lécek is szerephez jutottak.
Két napig utaztunk, s végre a harmadik nap elkövethettünk egy kis önbizalomnövelő túrát kedvenc feleségem kedvenc terepén. Nekem mindegy, de feleségemnek a síelését fel kell építeni. Éreznie kell, hogy most igazán tud, ő a hegyek ördöge (bocs, démona), s ha ezt el tudom hitetni vele, akkor a többi napon mehetünk már bármilyen terepre, jól fogja érezni magát. Az idevezető kétnapos út hóhegyei a félelem apró (?) csíráit ültették el benne, s ráadásul a síterep felé vezető utat ma reggel nyitották meg újra a forgalomnak.
Mivel szállásunkhoz az esik közel, mi általában a terepet Moena felől közelítjük meg, konkrétan Ronchinál szállunk csatába. Ennek előnye, hogy nem kell hágókat másznunk, s a nap végén én még a moenai oldalon csemegézhetek egy kicsit a fekete pályák között.
Annyira nem ígérkezett rossz időnek. Nem is voltak sokan a parkolóban. (ez még nem fizetős, de ki tudja, nagyon terjed a vidéken az 5 eurós parkolási díj) Mivel bérletünk volt, gondolkodás nélkül hasítottunk a fülkés felvonóval felfelé. Le Cunén (2210 m) kiszállva szinte kellemes idő fogadott bennünket. Ammerre a szem ellátott mindenütt friss hó.
Elindultunk Bellamonte felé. A nagy hóesés dacára a pályák rendben voltak. Jó vastag alap, s fölötte 5-10 cm-es puha réteg. Érdekes volt ebben a szezonban először természetes havon csúszni.
Leereszkedve a hegyről jöttek az önbizalom növelő kékek. Szép széles pályák, a kezdők kedvencei. Ember kevés, sor gyakorlatilag nincs.
A kék örömködés után felmentünk a Laste csúcshoz (2340m). Borult nagyon az idő, s a teljes köd előtt még fentről is akartunk csúszni egyet. Ez már csak részben sikerült. Ránk vetette magát ősi ellenségem a köd, s így a pálya feléig csak vakon botorkáltunk. Sajnos ez továbbra is így maradt. a felső részeket ezután egész nap köd borította, így az számunkra zárt területnek számított. Maradt a kékeken való huncutkodás. Ezt sem nevezném utolsónak, mert ilyenkor nagyon jól lehet technikázni, mozdulatokat bevésni. Délidőben mindenki a hüttékbe menekült (nekünk nem jutott hely), így szinte egyedül csúszkáltunk. Közben persze esett a hó, szép nagy pelyhek gyarapították a pályák havát. Csak azért nem alakultak ki buckahegyek, mert kevesen voltunk, s kék pályán nagy akaraterő kell, hogy az ember összetúrja a havat. Sok új fejlesztést tavaly óta nem láttam, de nem is igazán kerestem. Erre a napra az a kellemes bemelegítő mozgás, amit a pályák nyújtottak bőven elég volt.
Majdnem leálltak már a felvonók, mire hazafelé indultunk. Sajnos a köd miatt ki kellett hagynom a moenai feketéket. Majd máskor. Ne legyek telhetetlen, örüljek, hogy ideértem.
Míg ezeket a sorokat írom a hó természetesen nagy erőkkel esik, az egész szezont kárpótolni kívánja a hóhiányért.

Csabor az élvezeti síelő