2020-ban voltunk itt először (két bejegyzéssel lejjebb olvasható az akkori beszámolónk). Akkor nagyon jól éreztük magunkat és ezen emlékek megerősítették, hogy újra el kell jönnünk. Így tegnap ismét ellátogattunk ide.

Sajnos a jó emlékek elhomályosítottak a rosszakat, ti.: déli fekvésű pályák a nap hatására hamar olvadnak, buckásodnak. Míg három éve ez csak délutánra alakult ki, addig most szombaton már délelőtt pirossá változtatta a kék pályák meredekebb részeit.

A 2-esen indultunk, de rögtön egy erdei kerülővel rossz lóra tettünk, mert egy kanyar után az erdei út szinte egy nyomsávos síugrópályává alakult. Nem mertük a mi tudásunkkal lécen abszolválni. Egy rossz mozdulat és lebucskáztunk volna a meredek domboldalon, amiről már elolvadt a hó. Inkább lecsatoltunk és gyalogosan tettük meg a keskeny részt, ami nem volt több, mint 50 méter. Innét becsatlakoztunk a 2-es pályába. Aztán nem kerültünk ki egy meredek buckás szakaszt az erdőn át, így ott végképp inunkba szállt a bátorságunk. De 3 éve ezen simán lementünk, csak most a buckák túl veszélyessé tették számunkra a lesiklást, így a pálya szélén learaszoltunk ezen a szakaszon. Innét az erdőn keresztül lecsúsztunk az új 6 üléses aljába. (3-as kék átkötés).

A nagyon kényelmes 6 ülésesben elhelyezkedtünk ketten (mert alig voltak sízők ezen a részen és ők is vártak még valakiket, így, bőven lehetett luxuskodni). Szépen felsuhantunk a hegytetőre és 8 éves "pályafutásunk" újabb mérföldkövéhez érkeztünk. Ugyanis a szokott módon fel akartam hajtani a biztonsági keretet és az beragadt, nem akart megmozdulni sem. Vészesen közeledett a kiszállás, már-már pánikhangulat lett úrrá rajtunk, amikor hallottam egy halk kattanást és csodák-csodája, a keret felemelkedett. Na ilyet sem láttunk még! :-) Ott állt a kezelő és mosolyogva szólt, hogy "automatik". Gondolom nem mi voltunk az elsők, akik így jártak. Lent biztos ki volt írva, csak hát nem figyeltük.

Nagyon szomjasak voltunk, így ittunk egy üdítőt fenn és napoztattuk az arcunk. Azt már a liftből láttuk, hogy az erdei pályát átalakították mesepályává. Mi is ezt céloztuk meg, így a kék 4-es elejét kiváltottuk egy erdei lecsúszással. Megjegyzem 3 éve ezt a 4-est is simán abszolváltuk, most neki se mertünk fogni. Középtájékon viszont nagyon kiszélesedik és lankás, a végén szinte lapos a 4-es, ezen szépen lejöttünk a buckák ellenére, majd következett a fekete leves. Szűk, meredek, buckás rész. Erre emlékeztem, hogy 3 éve is kemény dió volt. Én azért lejöttem rajta szépen cikk-cakk-ban. A feleségem közben lecsatolt és a pálya szélén lépdelt hősiesen. Egy (talán holland) pár aggódva nézték, tudtam, hogy róla beszélnek. Ők meg azt tudhatták, hogy én hozzá tartozom, mert a férfi elkezdett hozzám beszélni németül és mutogatott a nejem felé. Kértem, hogyha lehet beszéljünk angolul, mert németül nem tudok. Ekkor a hölgy vette át a szót és mondta, hogy szóljak a nejemnek, hogy vegye vissza a léceket, mert a csizma veszélyesen elsüllyed a hóban és a lécek viszont nagyobb felületet adniak, egyszerűbb velül lépdelni. Megköszöntem a jótanácsot és felkiabáltam a feleségemnek. De sejtettem, hogy azon a meredek lejtőn ő már nem fog visszacsatolni, lejön így. Le is érkezett. Innét egy erdei szakaszon szépen le lehett csúszni, egyrészt a csákányos aljához, ami vissza vitt a 2-es derekára, másrészt pedig le lehetett volna menni a 6 üléseshez. Megbeszéltük a nejemmel, hogy ezek a pályák jobbak már nem lesznek ma, nem érdemes nekünk visszamenni, csak ugyanilyen szenvedés lenne.

Szemközt a Papagenó pálya északi fekvésű, biztos jobb, de mi már eléggé belefáradtunk a mai próbálkozásokba, így inkább azt is kihagyjuk. A nejem lecsúszott a 4-es pálya aljába én pedig elindultam a csákányossal vissza 2-es közepére. Onnan lecsúsztam majdnem az aljáig, ahol a kocsit hagytuk. Itt is elvétettem egy erdei könnyítést, így a korábbi jótanácsnak megfelelően szépen léccel lépdeltem a pálya szélén. Aztán az utolsó 100 méteren ismét egy meredek, nagyon buckás részhez értem itt is elindultam eképp, de a felénél már vettem a bátorságot és megpróbáltam lesiklani. Elég nagy és vízszintes kicsúszás volt a pénztárakig, gondoltam csak megállok ilyen távon. Végül gond nélkül leértem.

Tudom, hogy egy kicsit több önbizalommal abszolválhatóak lettek volna ezek a dícstelenül szélén lépkedős szakaszok, de most ennyire tellett tőlem. Annyi negatívumot tudnék csak a síterepre vonatkozóan írni, hogy szinte egyáltalán nincsenek jelezve az erdei kerülők. A piros és kék szétválások. Van ugyan egy-két tábla iránymutatónak, de a 3 éve megszokott kis kör alakú piros vagy kék, számmal ellátott táblácskák szinte teljesen hiányoztak. Egy két letörésnél szerintem jó lett volna jelezni, hogy "Hohó!! Barátocskám, ez itt piros, de balra az erdőn át lemehetsz kéken is!"

A kocsival elmentem a feleségemért, átálltunk a Papageno aljába és a síbakancsot hótaposóra cseréltük. Felmentünk a hegytetőre, megebédeltünk és egy másfél órás hegyteteji sétával zártuk a napot. Ez viszont ismét felejthetetlen volt a szikrázó napsütés, a szinte érintetlen hótakaró és a hegyek látványa miatt.