Snooc, a túrasí-szánkó öszvér

A sílécnek – mint a havon közlekedés egyszerű eszközének – több ezer éves története alatt valójában egyetlen alternatívája jutott el szélesebb tömegekhez: a snowboard. Pedig az elmúlt évtizedekben is jópár ötlettel előrukkoltak a termékfejlesztők (gondoljunk például a hóbiciklire vagy a hófánkra), hogy a sízni nem tudó télimádókat, vagy a sízők nem síző családtagjait is egy kis pénzköltésre inspirálják. Egy hasonló új termék bemutatóján és tesztelésén vehettem részt Franciaországban. Cyril Colmet Daage, a fejlesztő cég vezetője az elméleti oktatáson főleg a felszerelés ismertetésre koncentrált. Első ránézésre semmi extra: adott egy pár síléc, meg egy hátizsák mindenféle különös formájú kiegészítővel. A lécekhez jár egy-egy fóka is – ezt a sí talpára tapasztható, „szőrös” felületű műanyag csíkot a túrasízők használják, ezzel akadályozzák meg, hogy felfelé gyalogolva visszacsússzanak a havon. Mi is így juthatunk fel a snooc-al – mert így hívják eszközünket – a hegyre, amiben még két egyszerű, a túrakötésre hasonlító, csak orrban rögzített kötés is segítségünkre van. Aztán amikor úgy döntünk, ideje visszafordulni, a léceinket a hátizsákban felcipelt kiegészítőkkel összeállítva egy egytalpas szánkón csúszhatunk le a lejtőn. Persze egyből feltettem a kérdést, ami nyilván most sokaknak eszébe jutott: hogyan jön le a másik síléc a hegyről. Nos, a megoldás egyszerű, a két lécet egymás tetejére kell építenünk, majd erre felcsavaroznunk a rövid alumínium tengelyt, amire pedig a műanyag ülőkét rögzítjük, és így lényegül át szánkóvá a túrasínk. A gyakorlati teszthez a síterep egyik kék pályájának peremét választották a szervezők, itt szerették volna szimulálni a szűzhavas terepet, igaz a két nappal korábban esett majd 40 centi havat addigra már sűrűn keresztezték a sínyomok. A felfelé haladás valóban a túrasíhez hasonló élmény, csak valahogy annál sokkal bumfordibb a szerkezet. Mivel nem sícipőben, hanem a saját túrabakancsunkban másztunk felfelé, a nagyjából másfél méter hosszú lécek sokkal instabilabban inogtak a lábunkon, hiszen maga a kötés is inkább csak egy erősebb gumi pánt, sarokemelő nélkül. Nem tudtam úgy rányomni a lécet térdből a hóra, mint a túrasímet – igaz, itt a lankásabb terepen így is működött a fóka tartása, de nem tudom, hogy meredekebben mire jutottam volna vele. Végül is kényelmesen, izzadtság nélkül „leküzdöttük”a nagyjából 200 méteres szintet. A szerkezet átalakítása Cyril útmutatása alapján nem okozott nagyobb gondot, mint egy egyszerűbb IKEA bútor összeállítása. Bár kíváncsi lettem volna, ha minden résztvevőnek magától kell rájönni az összes kiegészítő alkatrész funkciójára és beillesztési módjára, mikor indulunk el lefelé a hegyről. Végül nekiindultunk a lejtőnek, és hát be kellett látnunk, közel sem annyira egyszerű a szánkó irányítása, mint azt az elméleti bemutatón ígérték. Sokan estek-keltek, én is csak az instruktorok támogatásával jutottam el a folyamatos csúszásig. És persze bevártuk egymást, így a szervezők szerint 10 percesre tervezett lecsúszás majd fél óráig tartott. Mentségünkre legyen mondva, hogy a snooc-ot alapvetően síelni nem tudó célközönségnek szánják, minket pedig valószínűleg erősen korlátozott a sítudásunk. Talán ezért is jutottunk legtöbben arra a végkövetkeztetésre, hogy a snooc jópofa ötletnek tűnik ugyan, de ha már egyszer jól megtanultunk sízni, maradunk inkább nagyon is könnyen kezelhető léceinknél.