Fekete gyémántok - Kalandozás Kanadában

Why not? – és máris elkezdődött szokatlan lifteken és beláthatatlan bowl-okon, mogulokon és fekete gyémántokon, sífutó pályán és napsütötte mínusz tizenkilencen átívelő 5 napos, Banff környéki havas kalandozásom. De ne csússzunk ennyire előre, a végére úgyis minden kiderül. 50 centi friss hó holnap reggelig - jelenti be előző este nagylelkű mosollyal a bennfentes kanadai, „five-zero?”, kérdezünk vissza csodálkozással teli örömmel. Aztán persze a 15 centitől is boldogok vagyunk reggel, kiváltképp, hogy az előző három napban is esett vagy negyven. Na meg azért, mert hetek óta mínusz tíz környékén a hőmérséklet, a powder ilyenkor csak jobb és jobb lesz napról napra, bizonygatják a helyiek: picit tömörödik, beáll a helyére, a teteje pedig mint az álom, szárazon porzik majd a léceink alatt. Nem rossz belépő, pedig még csak ezután hangzik el a fent idézett kérdés. A dupla fekete ugyanis itt nem egy erősebb kávéfajtára utal, hanem a „most difficult - expert level” definíciót méltán kiérdemlő pályákra. Angolszász berkekben mindig úgy érzem, hogy semmit nem bíznak a véletlenre, illetve a tudatlan ügyfélre. Biztos ami biztos, a színek mellett itt-ott magyarázó feliratok is olvashatók, melyik jelzés mit is takar valójában. A zöld kör az „easiest”, azaz a legkönnyebb, Európában világoskék-kék lejtésnek megfelelő lejtő. A kék négyzet a „more difficult”, nálunk sötétkék-piros jelzéssel egyenértékű pálya. A fekete, sarkára állított rombuszt itt gyémántnak nevezik és az „advanced”, azaz haladó szintre utal, a hasonló meredekségre nálunk sötétpiros-fekete besorolást mondanánk. Na és a sor végén jön a dupla fekete gyémánt, ezek kizárólag meredek és kezeletlen, de jelzett pályaszakaszok, tereptől, kitettségtől és széljárástól függően mogul (azaz óriási, néhol embernyi kikotort buckákkal-kádakkal) vagy deep (azaz mély hóval borított) lesiklási lehetőségek.

Lake Louise, az olimpikon

Tehát a dupla fekete gyémántok felé indulunk vagy tucatnyian, szakavatott guide-okkal, konkrétan Lake Louise szakmai igazgatójával és a helyi sí-instruktorok vezetőjével. Két gyors kör a pályákon, „not so bed to warm up”, és máris a hosszú tányéros liften kapaszkodunk a terep legmagasabb csúcsa irányába. A látvány meggyőző, a felső részeken a pályákról kiindulva szinte mindenütt párhuzamos nyomok a hóban, sziklák és fenyők között kanyarognak sűrűn a csíkok egészen messze, több kilométeres távolságban is. Arra gondolok, hogy ennyi freeride lehetőséget egy helyen utoljára Chopok-délen láttam. Ekkor azonban a tányéros végére érünk, közvetlenül a 2672 méter magas Mount Withehorn csúcsa alá, ahonnan átkukucskálva a gerincen elénk tárul a Powder Bowls szemmel elsőre szinte befoghatatlan és lenyűgöző katlana. The Ultimate Steeps, nevezték el találón. Közben vezetőnk már osztja az információkat: óvatosan kezdjük, próbáljuk érezni a mélységet és a havat; balra a sárga táblák sora a lavinaveszélyes zónát jelzi, ezért folyamatosan jobbra tartsunk; nagyon sok hó van ugyan a katlanban, de itt-ott kilátszanak a kövek; és ahol piros botokat látunk keresztbe támasztva, ott pár méteres sziklás letörésekre számítsunk, hacsak nem akarunk veszélyeset ugrani, kerüljük el. Majd el is rugaszkodik a gerincről, mi pedig szinte egyszerre utána. Van annak egy húzása, amikor úgy tizenöt, jól síelő ember egy csapatban nekiindul egy ilyen üres meredélynek: tőlem jobbra-balra hófelhőt húznak maguk mögött a társak, csajok és pasik egy sebességgel siklanak lefelé alig pár méternyire egymástól, a lejtő szinte beszippant, ez aztán az igazi völgybeugrás. Valaki, talán egy svájci srác kurjongatni kezd, aztán lassan mindenki folytatja utána – ilyen lehet a tömegpszichózis? A lifthez érkezve boldogsághormonok lüktetnek agyunkban. Felszabadultan nevetgélünk a Paradise Triple Chair állapotán: muzeális fapados, három párnázatlan széke alatt még lábtartó sincs, ecsettel mázolták durván zöldre, nyikorogva indul. Európában, egy közepesen menő síterepen sem nagyon látni ilyet. De meglepően gyorsan repít felfelé, alig érünk rá tanulmányozni a lift alatti újabb csodás szűzhavas lehetőségeket, pedig valóban „paradise”. Jó lesz ez, nagyon is jó, nézünk össze, és így igaz: a mai nap a pályákon nem sokat látni minket, ad ez a bowl újabb és újabb megunhatatlan élményt eleget. Nagy ritkán átkeveredünk a túlsó, déli oldalra, ez a terep front side-ja, itt vannak a lodge-nak nevezett hütték, és a fő liftek. Egy hosszú, nyolc személyes kiskabinos, egy varázsszőnyeg és bébilift, a már említett tányéros és mindösssze 5 ülőlift szolgálja ki Lake Louise terepét, meglepő módon az utóbbiak egyike sem buborékos, pláne nem fűtött üléses, úgy tűnik, az ilyen úri huncutságok nem nagyon hatják meg a helyi vendégkört. Működnek, gyorsjárásúak, felviszik az embert a hegyre – nagyjából ennyi, nem is kell több. Meglepő, hogy a bérlet, amit három egymással nem összefüggő síterepen is lehet használni, nem érintésmentes. Amikor erre rákérdezek, „this is electronic, not magnetic” választ kapok, a műszaki dolgokhoz nem igazán értek, így nem is firtatom tovább. A lényeg, hogy nem a bérletünket „távolról”, érintés nélkül is leolvasó beengedő kapun keresztül jutunk a liftek beszállásához, hanem ott áll a kedves alkalmazott sarkkutatóknak alkalmas öltözékben egész nap a hóesésben, és egyesével szkenneli vonalkódos jegyeinket egy kis kézben tartott, képernyős szerkezettel, ami megmutatja neki, hogy az adott jegy érvényes-e vagy sem. Persze így a bérletet, ami egy vastagabb impregnált papírcetli, állandóan elő kell vennünk a zsebünkből, vagy elviselni, hogy kint lifeg valamelyik zipzárunkon. Kár, hogy nem hoztam egyet sem a régi rugós-gumis bérlettartóim közül. Ennek ellenére nem lassulunk le, sor soha nem alakul ki a lifteknél, pedig állítólag a február frekventált síelős időszaknak számít. Lehet pörögni megállás nélkül, ennek csak az erőnlét és a 16:15-ös záróra szab némi korlátot. Bónusz mutatványként beiktatunk egy szolid apres ski partyt a Withehorn Lodge-ban: „kérjük letenni a sícipőt a sarokba, az emeleten szőnyeg van, az úri közönség élő rock & roll zenére táncol és dark ale-t fogyaszt”. Please do it. Mivel a lodge a középállomások magasságában áll, három óra múlva gájdoktól kísérve fáklyákkal és fejlámpákkal síelünk lefelé a korom sötétben, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a rövid vagy a hosszú lendületet nyomom.

Norquay, a csendes harmadik

Másnap reggel meg sem melegszik alattunk a busz ülése, máris szállhatunk le a Banfftól alig pár percnyire épült Norquay központban. Mínusz 15 Celsius és a ratrakolt pályákat takaró néhány centi friss hó fogad ezen a mini-síterepen. A „minit” persze némi eufemizmussal, a szomszéd pályarendszerekhez viszonyítva merem leírni, van itt 5 lift, síugrósánc, snow tube, zöldtől double black-ig mindenféle lejtő és 500 méter szintkülönbség. Szóval elcserélném érte simán Kazincbarcikát, már megbocsássanak az ott élők, de ők is jobban járnának. Szuper edzőközpont lehetne, mi is ezt tesszük, edzünk és gyakorlunk a közelgő megmérettetésre. Dél körül túl is esünk házi lesikló versenyünkön, praxisomban másodszor élesben kapuk között küzdök az idővel, érdekes élmény, just for fun. Délutánra marad a hátsó fekete, ez itt a leghosszabb lejtő és szépen kanyarog az erdőben, igen-igen élvezetes. Ez a terep nem emelkedik az erdőhatár fölé, így a dupla gyémántok sem széles szűzhavas hegyoldalak, inkább szűk, meredek mogulok az erdőben és a liftek alatt vezetve, méteres huplikkal, lehet rajtuk technikázgatni, csak bátran. Közel 250 fős társaságunkon kívül lézengenek az emberek, a liftes srácok a harmadik kör után már mosolyogva üdvözölnek, nem tudom mikor volt itt egyszerre ennyi idegen. Tipikusan a helyiek belterjes kis terepének néz ki, családias, mondanák rá mifelénk, de itt még családok sincsenek, talán hétvégenként. Éppen ezért csinálhatsz bármit, nem fog senki rád szólni, az utolsó másfél órát egy szlovák kollégával, majd tök egyedül töltöm a középső kék pályán (itthon ugye piros lenne) eszeveszett sebességű carvinggal. Never forget it.

Sunshine Village, csakis napimádóknak

Kiszállok, majd csodálkozva gyorsan visszaszállok. Egy újabb furcsa lifttel igyekszem feljutni Sunshine Village magasan fekvő pályáira. A nyolcszemélyes kabinos már fordult egyet 90 fokban és azóta hosszan, viszonylag laposan kúszott felfelé drótkötelén, amikor az állomásra érkezett. Már a lécemet is leveszem az ajtóról, és lépek a kijárat felé, ekkor észlelem, hogy ez bizony még csak a középállomás. Hopp, ugrok vissza gyorsan a következő kabinba, ilyen hosszú liftben talán még soha nem ültem, veszem elő zsebemből a térképet és keresem az adatokat: ugyan a szintkülönbsége „csak” 360 méter, de 2400 méteren keresztül utazhatsz vele. Közben végül csak felérek, léceim ledobom a hóra, és egy hosszú percig csak forgatom a fejem szájtátva. Mi van itt kérem, visszaértünk a völgyállomásra? Körben mindenütt ülőliftek indulnak, nagy lodge-ok, kis kocsmák és egy szálloda, zsúfolásig pakolt síléctartók, motoros szánok és természetesen síruhás emberek mindenütt. Még jó, hogy nem raktam el a térképet, folytatom a tanulmányozást: a kabinos csak amolyan „zubringen”, felhoz eddig a teknőig, és valóban itt indul felfelé a sípályák nagy része. Ezerrel süt a nap, felhő sehol, szélcsend van, a falra szerelt hőmérő mínusz 19 Celsiust mutat, itt aztán sportosan kell majd mozogni. Az első, szintén buborék és lábtartó nélküli liften felfelé menet realizálom is a hőmérsékletet, sajnos a zipzárt már nem tudom magasabbra húzni a kabátomon, mert az orromnál véget ér. Olcsó trükkel terelem a figyelmem, inkább a látványra koncentrálok. Körben, ameddig a szem ellát a Canadian Rocky Mountains elképesztő töredezettségű csipkés gerincei alatt függőleges sziklafalak és széles hómezők váltják egymást, „pfuj milyen giccses” kontra „nincs nagyobb művész a természetnél”. A Lookout Mountain 2730 méter magas csúcsáról belátható szinte az egész terep, már aki ellát a végéig. Szemben alattunk a Mount Standish pályái kanyarognak szerteágazóan, jobbra pedig a Goat’s Eye hegye magasodik, elsőre ez utóbbi tűnik a legígéretesebbnek. Lassan már meg sem lepődünk, hogy egy minimum Obertauern méretű síterepen mindössze 9 liftet építettek, ráadásul hiába hirdetik őket „super”-ként, a kabinost kivéve Ausztriában elavultnak számítanának. De ez senkit nem érdekel, minket sem, hiszen itt aztán igazán nincsenek korlátok. Gyakorlatilag bárhol lesíelhetsz, és a nyomokból látszik, hogy le is síel a jónép, szűzhavas lejtők és az erdő egyaránt használatosak közlekedésre. Úgy tűnik, ilyenek itt a szokások, kedvelt a terepen kalandozás, egyenértékű a pályán sportolással. Beszédes, hogy a síterepek méretét nem is a pályahosszak kilométere alapján, hanem felületben, azaz acresben (hold) és hektárban adják meg. Innen nézve nem is meglepő a sílécek divatja, nagyon sokan használnak széles mélyhavas és rockeres gépeket, még a kölcsönzőkben és boltokban is ezek vannak az első sorban. Elég menő a retro-mélyhavas sí, ilyet még Ausztriában nem nagyon láttam: a geometriája szinte párhuzamos, a csőre hegyes, a design pedig visszafogott, általában monokróm, teljesen a 80-as évek stílusára hajaz, a különbség pusztán annyi, hogy ránézésre úgy 120 milliméter széles lécekről van szó. Ez a hely több mint nagyon jó, ez perfect. Keresem, keresem benne a hibát, de nem találom, pedig szeretném. Olyan a hó állaga, ami nekünk igen-igen ritkán vagy soha nem adatik meg, a magasság és kitartó hideg ezt jól elrendezik együtt, itt állítólag a tél során szinte soha nem olvad a hó, csak esik, esik, gyűlik és tömörödik, de mindig por marad. Nem hiszem, hogy nagy túlkapás a marketingesektől a „Canada’s best snow” szlogen, és ehhez a jó hóhoz nagyszerű lejtők is társulnak. Elképesztő, hogyan oldják meg, hogy egy lifttel a lehető legnagyobb felület besíelhető. Szinte minden ülőlift hosszú és nagy, 4-500 méter magasságkülönbséget ível át, alattuk pedig a lehető legtöbb variációban és legszélesebb területen kialakított pályák vezetnek lefelé, közöttük mindenütt átjárással. Így lehetséges, hogy minden lift kisebb, mondjuk 20-30 pályakilométernyi osztrák síterepnek megfelelő méretű területet szolgál ki. Feledhetetlen nap, nincs nagy kedvünk délben megállni, csak számoljuk a köröket egymás után. A liftszemélyzet pedig, mint ha be lennének tanítva, vidáman kérdezi minden kör után: hey, how was your ride? Aztán a nap végén még jut egy hosszú-hosszú völgylesiklás az erdőben, pazarul szép útvonalon az Upper és Lower Canyon-on keresztül, lehet úgy 8-10 kilométer is. Mi a három Banff környéki síterep közül erre szavazunk, pénteken visszajövünk, ez nem vitás. Addig azonban még túl kell esnünk egy 5 kilométeres sífutó versenyen a híres Canmore Nordic Centre pályáin és néhány cowboykalapos esti bulin is, ahol nem illik nem táncolni és nem megkóstolni mindenféle alkoholos italt, amit a helyiek büszke lokálpatriótaként kínálnak. Nehéz meló, de hát valakinek ezt is meg kell csinálni.

Tények és adatok:

• Útiköltség: Repülőjegy 180-200 ezer Ft (Lufthansa járatokon egy pár síléc ingyen szállítható)
• Transfer Calgaryból Banff-ba: 30-40 USD, kb 1,5-2 óra út
• Transfer a pályákra: Érvényes bérlettel a Ski Shuttle buszok használata ingyenes
• Szállások Banffban: 30 USD-tól, pályaszállások 50 USD-től
• Étkezés: Svédasztalos ebéd itallal, lodge-ban: 10-15 USD, Szendvics 4-6 USD, Tea: 2 USD, Sör 3-5 USD