Hinta-palinta: Schladming négy hegye

Szombat reggel kicsit félve nézzük a völgyben katonásan sorakozó négy hegy sípályáit ramsaui szállásunk teraszáról. Az alacsonyabb régióban hó sehol, a zöldellő tájban kontrasztosan kanyarognak lefelé a fehér csíkok (szerk: még a nagy februári havazás előtt látogattunk a régióba). Aztán eszembe jut, hogy jártam már itt többször hasonló körülmények között, igaz nem a tél derekán, hanem áprilisban. Akkor is igazán jókat lehetett csúszni, főleg a felsőbb részeken, mert nagyon szakszerűen mentették át a madárcsicsergős tavaszba a pályák anyagát. Ezért most is, hogy hó a szezonban még alig esett, a hozzáértő pályakezelésben bízva pakolásszuk sífelszerelésünket. Most jön a szokásos dilemma: hol szálljunk be a síhintába? Gondolom azt mindenki tudja, a schladmingi négy hegy azért kapta a "hinta" nevet, mert elejétől a végéig és vissza úgy lehet végigsíelni rajtuk, völgybe le, csúcsra fel, hogy nem kell egyéb közlekedési eszközt használni, vagy gyalogolni, sőt lecsatolni is csak a kabinos lifteknél szükséges. A kalandhoz 100 kilométernyi sípálya és több mint 40 lift áll rendelkezésünkre, tehát lehetőségben nincs hiány. (Az igazsághoz tartozik, hogy a síhinta egyetlen pontján, Planairól a Hochwurzen felé menet nem lehet a völgyig csúszni, itt a középállomástól kabinos liftet kell használnunk lefelé is.)

Aki erre az élményre, mármint a rendszer végigcsúszására vágyik, ésszerűen kezdje a napot a hinta valamelyik végpontján, a Hauser Kaibling vagy a Reiteralm parkolójában. Így, versenyezve az idővel és önmagunkkal lehet visszaérni az autónkhoz még a liftek zárása előtt. A kilométerek gyűjtögetése közben izgulni azért különösebben nem kell, mert egyrészt a táv simán teljesíthető, másrészt, ha esetleg valamelyik kellemes hegyi hüttében ragadnánk, a völgyállomások között folyamatosan közlekedik az ingyenes síbusz. Egyszer érdemes kipróbálni ezt az oda-vissza menetet, nem rossz móka, és lehet dicsekedni vele otthon, hogy sikerült. De valójában azoknak a sporttársaknak, akik nem feltétlenül trófeagyűjtők, nem ezt ajánlanám. Ugyanis a hegyek közötti összeköttetést általában nem a legjobb pályák és esetenként nem a legjobb liftek biztosítják. Mi általában max két hegy között ingázunk egy napon belül, de az sem ritka, hogy csak egyet választunk és annak legjobb pályáit csússzuk. Személyes kedvenceim a Hochwurzen és a Reiteralm. Ezeken valahogy nekem jobban bejön a pályák vonalvezetése és kapcsolódása, ráadásul tapasztalatom szerint gyakran itt a legjobbak a hóviszonyok is.

Na de térjünk is vissza a hóviszonyokhoz. Reggeli aggodalmunk teljesen alaptalannak bizonyul. Nem hiába van Ausztria-szerte híres hóágyú flottája a schladmingi lifttársaságoknak. Ezekben a csapadékban ínséges időkben is olyan minőségű pályákat szerkesztettek alánk, hogy semmi okunk panaszra. A Hochwurzenen kezdjük, és mindjárt az új kabinos liftbe botlunk, amit a hernyós helyén építettek. Ez a másik, amit senki nem tud elvitatni Schladmingtól: elképesztő ütemben fejlődik a síterep. Igaz, a tavalyi sí világbajnokság megrendezése nyilván sokat lendített a környéken, de ettől eltekintve sem nagyon emlékszem olyan évre az elmúlt tízből, amikor ne rukkoltak volna elő valami újdonsággal. Hol új liftet adtak át, hol új parkolóházat, máskor zöldmezős (vagy inkább zölderdős) beruházással vadiúj pályát nyitottak. És nem akármilyen, csak a hírverés kedvéért kitalált újdonságokról beszélünk: igazán minőségi fejlesztésekkel lépnek előrébb és előrébb. Persze mindebből mi csak annyit érzünk, hogy jó itt lenni. A Reiteralm is olyan, mint mindig, és a két éve ide épített gyors kabinossal még többet lehet csúszni. Marketing ide, népszerűség oda: izgalmasak a pályák, gyorsak a liftek, most is nagyszerű a hó és 1000 méter a szintkülönbség ezeken a hegyeken. Ebből egy pihenés nélküli, tempósabb völgymenet akár már sportteljesítménynek is felfogható. Szóval lehet, hogy mainstream, de nincs miért fanyalogni: Schladmingban nem lehet csalódni.