Miért nem tanultam meg síelni?

Az erdei utak a mély (?) hóban nehezen járhatóvá váltak, ahol jeges páncél borult rájuk, ott pedig egyenesen nyaktörővé. Magamat kevésbé féltettem, inkább a hosszú részletre vásárolt kamerát, sok-sok törékeny kiegészítőjével.
Egy nagyobb eséstől ripityomra törhettek.
Sorstársaimmal búsan merengtünk a dolgok ilyetén fordulásán.
Ahogy lenni szokott, mindenhol akad valaki, aki még okosabb, mint a többiek.
- Miért nem mégy ki sítalpon? – szólt a nagyon okos társunk.
- Miért, te úgy jársz fotózni?
- Hát hogy őszinte legyek, még én se, de láttam a Spektrum TV-ben, és a moziban, a híradóban is. Remekül lehet vele haladni a hóban. – felelte meggyőződéssel a hangjában.
"Hát ez lehetséges" – gondoltam, és széles körű nyomozásba kezdtem, honnan vegyek lécet.

A Sport és Játék boltból hamar kijöttem. Léc volt, bot is. De rengeteg pénz kellett volna hozzá. Reménytelen az ügy. Aztán egy kolléga, akinek gondomat elzokogtam, eladott nekem olcsón egy pár ősrégi, katonai lécet. Hegyivadász főhadnagy édesapjáé volt. A felszerelés a háború óta pincéjükben tartózkodott.

Otthon lemostam róla a szénport. Feleségem veretes szózat kíséretében télikabátomról lekefélte a pókhálót, és a lécről rákerült több évtizedes koszt.

Hat éves lányom megszerezte valahogy a még nedves lécet és felpróbálta a parkettán. A letolást hamar kihevertük mindketten, és a hét végén elérkezettnek láttam az időt a nagy próbafutásra.

- Azért kötszert vigyél magaddal - búcsúzott tőlem a család. Szóra se méltattam a kicsinyhitűeket. "Irtóznak minden újtól! Ha rajtuk múlna, az emberiség még ma se ismerné a kereket."
Kisétáltam, vállamon a lécekkel. Még visszafordulhattam volna, mert a buszra nem engedtek felszállni.

A villamos és a fogaskerekű feljuttatott a Svábhegyre, és itt végre azt hittem, semmi feltűnést nem okozok a sok síléccel mozgó ember között. Nem így lett. A bakancsomra szíjazott katonai léc először meg sem mozdult, majd amikor erélyesebben előre löktem a lábam, akkor a másik léc indult meg, sajnos hátrafelé.
Elismerem, hogy nem sikkes látvány egy állig felöltözött férfiú, amikor ócska lécekkel a lábán spárgázik a hóban, de hogy így kiröhögjék az embert, az túlzás. Pedig a java még hátra volt…

Ha kevésbé vagyok makacs és lecsatolok, aztán egy fának támasztom sportszeremet, majd sorsára hagyom, talán sok minden jobban alakul, de én elvergődtem egy erdei útig, ami a régi TV toronytól a Farkasréti temetőig vezet.

Hát igen! – A temető. Ez is figyelmeztetés lehetett volna…
Itt már megindult a léc, és vitt lefelé.
Eleinte nem volt baj. Akik mögöttem jöttek, látták imbolygó szerencsétlenkedésemet, és szépen, megértően elkerülve megelőztek.
Hanem egyszer csak elém került két kisfiú ródlival. Nagyjából annyit értettek a szánkó irányításához, amennyit én a síeléshez.
Ne szaporítsam a szót. A két kölök felborult, és kacagva hempergett a hóban. Aztán utolértem őket, és már hárman hömpölyögtünk, összegabalyodott vergődő kupacként a keskeny ösvényen. Ekkor már nem kacarásztunk.

A baj nem jár egyedül. Mögöttünk markáns kiáltás hangzott fel.
- Pálya!
Hátranézve láttam, hogy egy prémsapkás öregúr érkezik, aki nagyon tudott sízni, és elegáns mozdulattal felsiklott az út peremére, mert az út voltaképpen egy eső mosta mélyedés volt.
Nem lett volna semmi baj, de azért, hogy az esők ne hordják le a talajt a völgyekbe, az erdészek csinos kis árkot képeztek, ami nagyobb gödörben végződött. A hordalék itt a gödörbe juthatott, és a megtartott víz is az erdőt táplálta.
Hasznos, és okos kis földmű ez, de ha egy gyakorlott síző „folyik” bele, az azért más dolog.

Nos, a sportos aggastyán lenyűgöző ívben repült a gödörbe.

Hófelhőt láttam, amiben először eltűnt, majd reccsenés és fojtott káromkodás hallatszott felőle.
Aztán feltűnt a bácsi feje. Szép öregember volt, épp csak kicsit kopaszodott, nagyapámra emlékeztetett ősz hajával. Testes, nagydarab emberként jelentős mennyiségű havat sepert ki a gödörből. Szép rókaprémes fövege egy közeli bokor ágán hintázott. Először nem szólt, csak nézett.
De hogyan nézett!
Olyan volt, mélyen lelógó bajszával, mint egy rendkívül haragos rozmár.

A két kis csirkefogó a törött szánkóval a másodperc tört része alatt – rútul cserbenhagyva engem, aki voltaképpen áldozatuk voltam - elinalt.
Én még mindig a léc foglya voltam a régimódi kötés miatt. Mozdulni is nehezen tudtam. A lécek cikkbe, a lábam cakkba fordulva. Gúzsba voltam kötve. Ott feküdtem a méltán dühös, jó erőben lévő agg sportoló bosszúszomjának tehetetlen martalékaként. A bordám, a bal könyököm, bokám meg a térdem furcsán fájt.

A bácsi végül is: nem ölt meg.
Kimászott a gödörből, odajött, én pedig vártam a verést.
Először némán levágta rólam a léceket.
- Kezdő, ugye? – kérdezte mérgesen, de már volt némi szánakozás a hangjában.
- Ühüm. - feleltem
- Tudja, mit mondok én magának? Azt hiszem, mára elég ez Önnek. Menjen (itt egy kis szünetet tartott) haza – valami erősebb kifejezésre számítottam - és akkor jöjjön ki újra, ha vett egy automata kötést a léceire. Akkor talán túléli. Meg az is, aki útjába kerül…
- Előtte azért szóljon! – fejezte be félmosollyal.

Szót fogadtam, de csak részben. Szakadt viharkabátomban otthon családom kevés együttérzéssel fogadott.
- Legalább nem tört el semmid. – hangzott a mély sóhajjal kísért asszonyi szózat.
- De jó lett volna ott lenni, és látni az esetet! – dünnyögött gyermekem.
Borogatták az oldalam, mert szilvakék lett hamarost.

Kötést nem vettem a lécre. Levittem a készséget a pincébe.
Megértettem, miért volt korábban a kollégám sufnijában.
A pincét aztán feltörték, és a léceket ellopták.
Nem vettem újat.

Szerző: Bodor Miklós László