Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM
Menü ≡

Edi Schaar, az élő sítörténelem

2008. február | Szerző: Jimmy Petterson
Mindig élveztem a síelést. Érdekes dolognak tartom egy símúzeum ötletét is. A legnagyobb élmény azonban a kettő összekapcsolása. Volt is benne részem, valahányszor sítúrára kísérhettem nagybácsimat, Edi Schaart.
Kilépés a vetítésből
másodpercenként
3
váltás
Edi nagybácsim 1905-ben született, még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Sílécet először 1913-ban csatolt, és egészen 2001-ig, 96 éves koráig gyakorolta a sízést. Ekkorra már a síruhái és a felszerelése is muzeális értéket képviseltek, ő maga pedig a lejtőkön szerzett sokéves tapasztalatával beillett volna egy símúzeum igazgatójának. Emlékszem, 1994-ben egy hétvégén Kaliforniában, a Mammoth-hegyen síeltünk. Edi bácsi talán 50 éves, de lehet, hogy még régebbi, élre vasalt és a sícipőbe gyűrt nadrágban jelent meg a lifteknél. Az 1962-ben nagyon divatosnak számító, azóta megfakult fekete orkánkabátja alatt meleg gyapjúpulcsit viselt, melyet felesége, Mimi kötött valamikor az ’50-es években.

A ‘60-as évek elejétől Edi bácsi általában egy régi, szintén fekete Head lécen síelt, amelyet egykor a síipar csúcstermékeként tartottak nyilván. Néha átváltott a Kneissl kékcsillagos modelljére, ami szintén akkortájt került piacra. A fűzős sícipői 1956-ban készültek Ausztriában, Zell am Seeben, mégpedig bőrből, és méretre! Hogy semmiképpen se kelljen alkalmazkodnia a modern korhoz, a ’70-es években újratalpaltatta bakancsait, amelyek így még néhány évtizedet kiszolgáltak.
Edi Schaar
Edi Schaar
Az volt az érzésem, hogy a régészek által használt módszereket kell alkalmaznom, ha a nagybácsi síbotjainak korát szeretném meghatározni, de erre mégsem lett szükség, hiszen a memóriája élesebb volt, mint lécének kantnija. Eszerint ezek a relikviák, melyeken bőrszalag rögzítette a vesszőből készített hótányért a bothoz, a ’30-as évekből származnak.
Edi bácsi síkötései külön fejezetet érdemelnének. Ahogyan egyszer erős osztrák akcentussal beszélt angolsággal mesélte: „1993-ig Dover márkájú kábelkötéseket használtam, de akkor úgy éreztem, valami modernebbre kell cserélnem. Azon a télen egyszer szerencsétlenül estem, megsérült az Achilles-inam, és be kellett vallanom magamnak, hogy a sérülés okozója valószínűleg a kábelkötés volt, amit aztán Geze sarokkötésekre és a feleségem régi Salomon 502-es orrkötéseire cseréltem. Ezek valamikor a ’60-as években készültek.”

Edi bácsi saját megítélése szerint már nem mozgott olyan fürgén, mint fiatalabb éveiben, de igazság szerint én ezt nem nagyon vettem észre rajta. Láthatóan még a betegségei sem lassítottak tempóján. 75 évesen szívrohamon esett át, majd felépülése után a második sízés alkalmával bokáját törte. Ez valószínűleg a többség számára elegendő indok lett volna, hogy szögre akassza a síléceit, de Edi bácsit más fából faragták. Ő ezek után sem hagyta abba a sízést.
A szíve sem volt már a régi, de ez sem tartotta vissza őt a hegyi sportoktól. Olyannyira nem, hogy kilencvenes évei elején is előfordult, hogy liftezés helyett fókaszőrrel a lécei talpán, gyalog tette meg az utat felfelé, közel egy óra alatt, a régi időkre emlékezve, amikor még a hegyre fel is saját erejükből jutottak a sízők.

Miután megreggeliztünk az egyik hegyi étteremben, meggyőztem a nagybácsit, hogy próbáljon ki néhány új lécet a kölcsönzőből, hátha újra úgy érzi majd, hogy ideje lecserélni a régi felszerelést. A hátsó szándékom ezzel az volt, hogy ha találunk valami neki tetszőt, akkor azt megveszem a kilencvenedik születésnapjára, melyre nagyon szerettem volna valami igazán jó ajándékot találni, és bizony nem volt könnyű dolgom.
Nehezen, de végül beadta a derekát. Viharos szélben szálltunk ki a liftből, a legújabb, legprímább sícipőkben és a legmodernebb kötésekkel szerelt lécekkel, hogy nekiinduljunk a völgy felé. Egész délelőtt síeltünk, mégsem tűnt úgy, hogy Edi bácsit igazán meggyőzték volna a hi-tech újdonságok, mire pedig véget ért a nap, a nagybácsim ismét a jól bevált, múzeumba való léceken siklott. Jobban érezte magát a régi felszereléseiben, melyek már szinte hozzánőttek. Ennyit a születésnapi ajándékötletről!
Zell am See 1935, és Kalifornia Mammoth-hegy 1994
Zell am See 1935, és Kalifornia Mammoth-hegy 1994
Aznap elég rossz időnk volt, az erős hófúvásban nem lehetett jól látni, így gyakran betértünk az étterembe melegedni és beszélgetni. Edi bácsi felidézte a sízés kezdeti éveit, és elmesélt egy történetet, ami Ausztriában, Arlbergben esett meg, jóval azelőtt, hogy a hegyoldalakban feltűntek volna az első sífelvonók.
1926 februárjában történt. Ekkor még St. Christoph am Arlbergben csak két épület állt, a Hospiz Hotel és egy másik házikó, ahol azok a kezdő sízők szálltak meg, akik az Arlberg-hágón gyakoroltak.
Egy vasárnap hajnalban, 5.10-kor Edi bácsi és két barátja gyalogosan indultak hosszú és fárasztó útjukra a hegyen felfelé léceiken, a frissen hullott 30 centis porhóban. Felmásztak az Albonagrad szomszédságában magasodó Moroikopf csúcsára, ahol ma a Stuben sílift működik. Innen aztán lecsúsztak arra helyre, ahol azóta a Kaltenberghütte épült. Ez ma is kedvelt off-piste útvonalnak számít, melynek végállomása Langen. Nagybácsimnak és társainak azonban nem állt szándékukban idáig lesíelni, inkább újra hegymenetre váltottak és a régió híres gleccsere, a Kaltenberg felé vették az irányt. A legmagasabb pontot 12.30-kor érték el.
Rövid „alma-szünet” és az érintetlen hóval borított táj megcsodálása után a kis csapat lesíelt Stubenbe, ahova 16.15-kor érkeztek. Itt fél óra pihenés már elégnek is bizonyult ahhoz, hogy a behavazott úton újult erővel visszatérhessenek léceiken St. Christoph-ba.
Amikor 2100 méter szintkülönbség megmászása és lesíelése után megérkeztek kiindulási pontjukra, meglehetősen elcsigázottak, mindazonáltal büszkék voltak 14 órás erőpróbájukra. Nem sokáig tudták teljesítményüket ünnepelni, ugyanis mellettük valaki megjegyezte: „Szép volt, de Hannes Schneider egyszer egy nap alatt a Kaltenbergre és a Vallugára is feljutott!”
Hannes Schneider már akkor legendás hírű sízőnek számított, és kétségkívül a legismertebbnek, aki akkortájt nyomokat hagyott a hóban az Arlbergen. Korántsem volt tehát szégyen a halhatatlan Hannes mögé sorolódni.

Edi bácsi fülébe azonban bogarat ültettek ezzel. Rögtön azon kezdett járni az esze, hogy ha ez valakinek már sikerült, akkor ez azt jelenti, hogy fizikailag kivitelezhető.
Hét évvel később a nagybácsim visszatért az Arlbergre, de ezúttal Zürsben szállt meg. Néhány nap sítúrázás után megpróbálta rávenni a társaságát, hogy kísérjék el újra a Kaltenbergre. Mivel ez nem sikerült, egyedül vágott neki, és lesíelt a behavazott Flexenstrassén Stubenbe. Tíz perc alatt felkerültek a fókaszőrök a lécekre és Edi bácsi meg is kezdhette az utat felfelé. Hasonlóan a korábbi túrához, 12.47-re ért fel a csúcsra. Ekkor a Kaltenberghütte már állt, Edi bácsi meg is pihent itt egy leves erejéig. „Azon gondolkoztam, mit is kezdjek a nap hátralévő részében?” - mesélte. „És akkor eszembe jutott a történet Hannes Schneiderről, úgyhogy gyorsan lesiklottam Alpe Rauzba, ahova 13.30 körül érkeztem meg. A céllal a szemem előtt masíroztam tovább, elhagytam az Ulmerhüttét, és 16.30-ra elértem a Vallugagradra. Ekkorra már megéheztem, megettem hát egy egész ananászkonzervet. Ettől kezdve aztán végig lesiklás következett. Visszasíeltem Zürsbe a Pazieltalon keresztül, aztán vissza a Stubenbe vezető úton, majd ráadásul Stubenből Langenbe is, hogy elérhessem a 6.30-as vonatot. A síeléssel töltött napjaim sikerét egy költségszámítás alapján mértem, megbecsülve, hogy a síléceken megtett kilométerek mennyibe kerültek volna, ha a távolságot vonattal teszem meg. Ilyen szempontból ez volt az egyik legnyereségesebb napom.” Nem véletlenül, hiszen nagybácsim 2500 méteres szintkülönbséget mászott meg léceivel és 3 kilométernyit síelt lefelé.

Edi bácsi imádta a sízést, de a hegyi túrákat is. A ’20-as és a ’30-as években majdnem minden hétvégéjét síeléssel vagy túrázással töltötte, attól függően, hogy milyen évszak volt. E szokásán csak a nácik hatalomra jutása után kellett kényszerűségből változtatnia.
1938 márciusában Edi bácsi néhány barátjával a Montafon-völgyben túrasíztek, ahonnan a Schlapinerjochon átkelve átmentek Svájcba, Klostersbe. Davosban, tizenharmadikán hallották a híreket Hitler bevonulásáról Ausztriába. A tervezettnél előbb tértek haza, ugyanazon az úton, amelyen jöttek. Útközben a nagybácsim határőröket vett észre a Schlapinerjochon.
Fél évvel később, szeptemberben Edi bácsi üzleti utat tervezett Csehszlovákiába, ahonnan továbbutazott volna Svájcba, hogy egy barátjával, a későbbi Nobel-díjas Max Perutz-cal túrázzon. A csehek azonban váratlanul nem engedték belépni az országba, azzal az indokkal, hogy ott felforgató tevékenységbe kezdene. Így egyenesen Svájcba indult. „Úgy gondoltam, hogy nem lehet semmi baj a határon Ausztria és Svájc között, hiszen az útlevelemben amerikai vízum is volt.” - magyarázta Edi bácsi. Mivel azonban apja zsidó volt, és a kiutazását is megtagadták, nem ártott egy kis elővigyázatosság. Miután megtalálta a térképen a Montafonból Svájba vezető, síelhető útvonalat, Edi bácsi megpakolta hátizsákját, fogta jégcsákányát és az éj leple alatt elindult Gargellenből, hogy kivándoroljon Ausztriából. A Schlapinerjochon látott határőrök miatt egy másik útvonalat választott Madrisán keresztül, és leereszkedett Küblisbe.
„Max és én három-négy remek napot töltöttünk a Jungfraujochon. Úgy éreztem, ezek voltak az utolsó napjaim Európában.” - emlékezett a nagybácsim. Szerencsére azonban a történelem a vártnál kegyesebben bánt vele. Miután a háború befejeződött, Edi bácsi számtalan alkalommal visszatért, hogy az imádott Alpokban síelhessen. Persze sok kellemes napot töltött új hazájában a Sierra Nevada-hegység és a Sziklás-hegység felfedezésével is.

A forró csokoládé, amit rendeltünk, időközben mind elfogyott, ideje volt hát visszamenni a hófúvásba. Öröm volt nézni az öreget, ahogyan síelt, ugyanazokkal a mozdulatokkal, amelyeket még 1922-ben tanult. Meglepetésemre azonban nem csak ebben a stílusban síelt. A következő felvonózás alkalmával elmesélte, hogy az első tíz évben telemarkozott. Edi bácsi szerint a ’20-as évek elejéig minden osztrák a telemarknak hódolt, melyet a századfordulón a norvégok honosítottak meg az Alpok országaiban.
Egy kicsit viccelődtem a nagybácsimmal az ősrégi felszerelése és a régimódi stílusa miatt, de ő ügyesen visszavágott. Elárulta, hogy volt idő, amikor az ő felszerelése volt a legeslegmodernebb az egész síszakmában, ami persze akkortájt még aligha volt iparágnak nevezhető. „Egyszer a barátaimmal együtt megismerkedtünk Lettnerrel, az acélkantni feltalálójával, aki 1928-ban ingyenesen felszerelte kantnikkal a léceinket tesztelés céljából. Mindannyiunknak nagyon tetszett az újdonság, bár a tömörített hó ritkaságszámba ment akkor, így az átlagos síelők kevés hasznát vették a fém éleknek. Néhány évvel később az osztrák síválogatott már kantnis lécekkel indult Davosban egy versenyen, amit meg is nyertek - majdnem diszkvalifikálták is őket!”
Lecsúsztunk még egyszer, és miközben néztem a nagybácsimat, ahogyan a több mint 80 év alatt begyakorolt, reflexszerű mozdulatokkal síelt, azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon én hogyan boldogulnék azokkal az öreg lécekkel? Neki pedig valószínűleg kantnik nélkül is menne a dolog! - gondoltam, ahogyan Edi bácsi besiklott a ködfelhőbe.
A nyári lak nappalijában, Altauseeben
A nyári lak nappalijában, Altauseeben
A következő nyáron újabb alkalmam nyílt, hogy nagybácsimmal a hegyekbe menjünk, ezúttal túrázni, Altausseeben, szülőhazájában, Ausztriában.
Azt, hogy mivel is lepem meg születésnapjára, még mindig nem tudtam, pedig a dátum egyre közeledett. Két órán keresztül másztunk felfelé a Loser nevű hegyen, ahol hosszú élete során rengeteg alkalommal síelt az öreg. Felfedeztem, hogy Edi bácsi túrabakancsai és hátizsákja szintén több évtizedes darabok, de hamar elvetettem az újabb születésnapi ajándékötletet - tudván, hogy számára nem létezik ezeknél kényelmesebb felszerelés.
A hegytetőn megálltunk harapni valamit. Edi bácsi körbenézett és megpillantott néhány siklóernyőst, ahogyan a meleg áramlatokkal emelkedtek a felhők felé. „A Loser nagyon jó hely lehet a siklóernyőzésre – évről évre egyre többet látok belőlük.” - jegyezte meg, miközben tovább csodálta a látványukat.
Azonnal tudtam, hogy megtaláltam az ideális születésnapi ajándékát! Hát persze, hogyan is nem gondoltam erre korábban! Ennek az öreg, mégis aktív úriembernek, akinek az élete hatalmas kincset érő élmények sorozata, semmit nem jelentenének az új ruhák, felszerelések vagy valamilyen haszontalan lakásdísz. Egy újabb élmény viszont a legjobb ajándék egy sokat tapasztalt sportembernek.
Két héttel később és valamivel a születésnapja után, Edi bácsi a siklóernyő-oktatót követve tette meg első lendületes futólépéseit, hogy tandemben felszálljon magasan az Altausee felé. A Loser, mely szinte minden négyzetcentiméternyi területén érezhette már magán Edi bácsi bakancsát és síléceit, most rövid kifutópályaként szolgált számára egy olyan világba, amelyben még sohasem kalandozott.
Azt hiszem, hogy Hannes Schneider mosolyogva és ámulva pillantott le akkor fentről és egy kicsit talán irigykedett is.

Utóirat:
Edi Schaar haláláig minden télen síelt, a legutolsó alkalommal Kaliforniában, Alpine Meadowsban, 2000-2001 telén. Életének utolsó nyarán még néhány rövidebb túrát tett az osztrák Alpokban. 2001. augusztus 19-én hunyt el, csendben, néhány héttel 96. születésnapja után, a szeretett Altauseeben.
Kapcsolódó címkék:
Kapcsolódó cikkek:
h i r d e t é s
h i r d e t é s
UTASBIZTOSÍTÁS -10% » SÍELŐK NAPTÁRA »
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »
KÖVESS MINKET!
facebook twitter youtube instagram
A SIELOK.HU SZÁMOKBAN
A portált jelenleg 35 vendég és 2 regisztrált felhasználó látogatja.