Síelő: Szerednyei Béla

Igaz, hogy a téli időszakban úgy szervezi a színházi programját, hogy maradjon ideje a síelésre?

Valóban igyekszem hetente négy-öt napot síeléssel tölteni, novemberben a kapruni vagy a pitztali gleccseren, de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, a gleccsert nem nagyon szeretem, alig várom, hogy megnyissanak az első "normál" pályák. Januárban aztán megyek Olaszországba, ott vannak a kedvenc pályáim – Trento környékén, Cortina d'Ampezzo vagy Madonna di Campiglio –, mert ott amellett, hogy remek a hó, mindig süt a nap...

Honnan ez a szerelem?

Minden évben szenvedtem, amikor a hajómat bakra kellett tenni, és alig vártam az áprilist, mert akkor újra mehettem vitorlázni. S az űrt, amelyet a kedvenc sportom hagyott, semmivel sem tudtam betölteni. Egészen addig, amíg Kopár István barátom – aki az első magyar földkerülő vitorlázó volt – megkérdezte: miért nem síelsz?! Egyértelmű válaszom nem volt, mivel utoljára gyerekkoromban csatoltam lécet a lábamra, úgyhogy hagytam magam rábeszélni. Így kezdődött.

Mit szeret a legjobban a síelésben? A szabadság érzését? Netalán a gyorsaságot?

Későn kezdtem el síelni – ha a Galyatetőn megszerzett, faléces tapasztalatokat nem számítjuk –, de így is lejövök szinte bármilyen pályán. A feketén is, de a pirosat azért jobban szeretem. Nem a gyávaságom okán, hanem azért, mert nagy a súlyom, és ehhez jön még a baromi gyors race carving-lécem, ami hosszabb, mint amilyen magas én vagyok, szóval azért jó nagy sebességet el lehet érni vele.

Nem tiltják meg a színházban a síelést?

De, megtiltják.

Ahogy hallom, kevés sikerrel...

Miután elkezdtem oktatgatni is, kértem, engem mentsenek fel a tilalom alól. Az én esetemben ez olyan lenne, mintha megtiltanák, hogy kimenjek az utcára, nehogy a fejemre essen egy virágcserép. A színházban is tudják, hogy vigyázok, nem megyek bele hülyeségekbe. Először végigtapogatom a pályát, aztán lendülök csak bele a síelésbe.

Egyedül is nekivág a lejtőknek, vagy csak jó társaságban?

A Madách Színházzal turnéztunk az Isten pénze című darabbal, úgyhogy három héten keresztül mindennap síelhettem a trentóiak egyik kedvenc pályáján, a Monte Bondonén, s ebből egy hétig teljesen egyedül voltam. Akkor szerettem meg a síelésnek azt a részét, amit mi magyarok nem is ismerünk: hogy az ember reggel felkel, és szinte természetes számára, hogy felcsatolja a léceket és megindul a havas lejtőkön. Bevallom, azért féltem tőle, milyen lesz egyedül lenni egy hétig, de nem okozott gondot, összehaverkodtam az olaszokkal és rettenetesen élveztem, hogy minden reggel rámehettem a friss, ropogós hóra. Három hét után úgy éreztem, meg tudnám szokni ezt az életet...