Telemark Team Hungary - Az első lépések...

h i r d e t é s

Általában az élsport résztvevői valamiféle természetes szelekció útján választódnak ki, a legalsóbb szinteken jellemző az a rendszer, hogy valaki úgy dönt, hogy márpedig én holnaptól versenyző leszek. Ekkor általában egy hosszú út kezdődik, aminek a végén nagyon szerencsés esetben, és sok-sok befektetett anyagi és fizikai erőforrás után esetleg akár egy világkupa sorozaton történő indulás is megeshet.
Ahogy az elején írtam, ez a mi esetünkben nem így zajlik, hiszen elmúltunk már 4 évesek, hogy erre az útra léphessünk.

Nem, Morti (Báthory László) és Sipi (Sipos Balázs) barátom nem így gondolta, ők egyszerűen néhány verseny megtekintése, és egy homályba tűnő alkoholgőzös este után, melyből csak annyi emlék maradt meg biztosan, hogy Fritz Trojer a Telemark Team Germany vezetőedzője, és csapatkapitánya felajánlotta, hogy ha szeretnének világkupa-futamokon elindulni, akkor szívesen látja őket a saját edzéseiken is. Morti és Sipi természetesen kapva kapott az alkalmon, és másnap biztos ami biztos alapon rákérdeztek, hogy komoly volt-e az ajánlat. Természetesen a válasz igen volt.

Én már a kész helyzetbe csöppentem, jó pár éve együtt űzzük a síelés e formáját, és engem sem kell rábeszélni a hülyeségre, jelentkeztem harmadiknak, így hamar három fősre bővült a magyar csapat. Azt gondolom, hogy bár mindegyikünk tisztában volt vele, hogy miről is van szó pontosan, mennyi áldozattal, és lemondással fog járni ez a projekt, mégis valahogy nem veszünk erről azóta sem tudomást, eddig is volt valahogy, miért pont ezt ne tudnánk megoldani?

Az első edzőtáborra október végén került sor. A német csapatnak az osztrák Stubai-gleccser ideális edzőhely: közel van, és kiválóak a feltételek. A feltételekkel nekünk sem volt gondunk, viszont nekünk 750 km-t kellett autóznunk. Mivel pénteken munka után indultunk, éjfél is elmúlt mire kiértünk. A német csapat természetesen már aludt, és mivel az én érkezésem csak az utolsó percekben derült ki számukra, ezért jelentett némi logisztikai problémát, hogy nekem is legyen hol aludnom. Ez konkrétan az egyik versenyző éjszaka közepén történő átköltöztetését jelentette, amit ő meglepően derűsen fogadott.

Fritz jelezte, hogy majd ő ébreszt reggel, és 1 óra körül már aludtunk is. Az ébresztés 6 óra után nem sokkal történt, és ami utána következett, az számunkra szinte követhetetlen volt. A srácok 10 perc alatt elkészültek, és fél 7 előtt már mindenki lesikló-ruhában ült a reggeliző asztalnál. Mivel Fritz annyira kedves volt, hogy a saját csapatával megegyező kedvezményt intézett nekünk a lifttársaságnál, ezért együtt kellett felmennünk, ami komoly feladat volt számunkra. A reggelinél tudatosult bennem, hogy milyen a német csapat összetétele: csupa fiatal (14-20 éves) emberke, még az edzőjük is jóval fiatalabb nálunk… Nyilván síléccel a lábukon születtek, és azóta sem vették le.

Az ő tempójukat már az elindulásnál is komoly erőfeszítés volt tartani, és havat ugye még nem is láttunk... 7 órakor már az autóban ültünk, én azt gondoltam, hogy üres lesz minden, de legnagyobb meglepetésemre összefüggő kocsisor haladt a hegyre. Én mindig azok közé tartoztam, akik általában korán kint vannak a sípályán, ezért is tapasztaltam megdöbbenve, hogy amit én első turnusnak gondoltam eddig a hegyen, az koránt sem az. Reggel 7 órától tömegesen érkeznek a versenyzők, csapatok edzők, és mikor mi felérünk, ők már ki is tűzték a pályákat, indulhat az edzés.

Próbáltuk tartani az ütemet, ami hellyel-közzel sikerült is. Fent valóban egy új világ fogadott, én személy szerint eddig kétszer síeltem pályában (nem számítva a gyerekkori rég elfeledett emlékeket), a két Telemark OB alkalmával, amin elindultam. Fritzéket faggatva kiderült, hogy nekik nehezen indul a szezon, mert eddig csak 15 napot sikerült edzeniük... Hát igen, ez jól mutatja a különbséget, én úgy ültem a liften, hogy ilyen hamar még sosem voltam havon, nekik pedig rosszul indul az év, mert még csak 15 nap jutott...
Hamar kiderült, hogy a csapat nagy része gyerekkora óta versenyző, így viszonylag komoly hátrányból indulunk.

Az első nap szlalom-pálya volt tűzve, mintegy bemelegítésképpen. Számomra ez az ismerkedést jelentette a stanglikkal, és a vége felé már olyan is volt, amikor ott ütött meg a stangli, ahol számítottam rá...
A korai kezdéshez korai befejezés is jár, mire a tömeg felér, és elkezd kásásodni a hó, addigra vége az edzéseknek, 1 óra után már jöttünk is lefelé.
Este mintegy viszonozva a kedvességüket mi készítettük a grillvacsorát, azt hiszem ez volt az első és egyetlen dolog a héten, amiben jobbak voltunk náluk.

A csapat meghatóan kedves, és nyílt, tényleg úgy tűnik, hogy örülnek neki, hogy egy új nemzet csatlakozik a versenysorozathoz. Segítőkészek, és a szabad szemmel is jól látható óriási különbségek ellenére is pontosan úgy kezelnek minket, mintha egyenrangúak lennénk. 6 napot sikerült velük edzenünk, egyre nehezebbre tűzött pályákon. A különbség óriási, komoly feladat számomra például a közlekedésük fizikáját megérteni a képek, videók, és a látottak alapján. Nyilvánvalóan újra kell értelmeznünk mindent, amit eddig a telemarkozásról gondoltunk, mert a kapuk között bóklászva hamar kiderült, hogy minden, amit eddig azoktól hallottam, akik tényleg értenek ehhez a sporthoz, mekkora jelentőséggel bír.
Eddig el lehetett intézni a kritikákat azzal, hogy az én stílusom olyan, hogy mélyebbre megyek le.. Már akkor is tudtam, hogy ez csak kifogás, de most fájdalmasan egyértelmű volt a helyzet: ha nem csinálom azt, amit és ahogy kell, akkor egyszerűen még a látványosan lassú tempóval sem vagyok képes elérni a következő kaput. Sokaktól hallottam korábban, hogy a telemarkozásban nincs egyértelműen jó technika, sok stílus van, és egyik sem rossz. Már a januári INTERSKI-kongresszuson gyanús volt, hogy azért olyan nagyon nem térnek el a nemzetek technikái, valahogy mindenki ugyanoda lyukad ki a végén… Itt számomra kézzelfoghatóan igazolódott, hogy ahogy az alpesi sízésben, itt is le lehet vezetni a helyes utat este egy videót elemezve, és fizikai képletekkel, és tételekkel leírható a helyes technika, a többi csak kifogás és mellébeszélés. A másik megdöbbentő dolog számomra, hogy az igen eltérő mozgáselemek ellenére mennyi átfedés van az alpesi és a telemark technika alapjai között. A vezető-síoktatóktól oly sokat hallott mondatok ugrottak be folyamatosan, ilyenkor látszik, hogy mennyi haszna volt az elmúlt néhány évben meghallgatott elemzéseknek, oktatásoknak.

6 nap közös edzés alatt kiderült számomra, hogy mit is vállaltunk igazán. Nem csak azt, hogy elindulunk egy világkupa-futamon, ahol a magyarok még sosem neveztek, hanem hogy megpróbálunk 33-35 évesen behozni egy szó szerint 30 éves lemaradást. A német csapat ebben a szezonban talán a világ legjobbja lehet, így sikerült a legjobbaktól tanulnunk. Persze mi nem a győzelemért érkezünk majd, hanem hogy tisztességesen helytálljunk. Ez sem kis dolog, ismerve az idei versenyrendszert nem csak egy ugrással tarkított óriás-műlesiklás vár majd ránk, hanem a lejtő alján még egy ugyanilyen hosszú futás-korcsolyázás is, amire a technikain túl komoly erőnléti felkészülés is kell. Az első lépést megtettük: belevágtunk. Az együtt töltött 6+3 nap után immár reális képet kaptunk, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket, és van szűk két hónapunk kihozni magunkból a legtöbbet. Szerencsére olyan segítségeink vannak, mint a fent említett élvonalbeli német csapat, vagy a Magyar Telemark Szövetség, amely hozzánk hasonlóan szívügyként kezeli, hogy magyar résztvevője is legyen az idei világkupa sorozatnak. Mi addig is edzünk havon, és szárazon, kezd életre kelni egy csapat, amit úgy hívnak, hogy Telemark Team Hungary...