Polomka Bucnik 2015.02.12-14.
Barátok meghívására terveztünk egy könnyed szlovákiai síutat, amelybe bele volt kódolva, hogy az elsődleges talán nem is a síelés, hanem az, hogy együtt legyünk.
Szállásunk a sípálya melletti kis faluban (oly pici volt, hogy annak sem mondanám. Jellemzően még kocsma sem volt a kis településen) egy gazdálkodó család panziójában volt. Minden volt itt ami elképzelhető, 80 tehén, pisztrángos tó, cross motor, 1 euróért vásárolt Prága típusú teherautó, s minden földi jó. Akár Ausztriában is lehettünk volna, de kicsit nagyobb volt a rendetlenség és a háziak több pálinkát ittak.
De nézzük a síelést!
Breznó felől autózva Polomka után egy elhagyott érc vagy szénosztályozónál kell jobbra lekanyarodni. Elhanyagolt, keskeny, kanyargó ipari úton haladunk, minden pillanatban várom, hogy előlép Mad Max és kér néhány liter üzemanyagot. Az útról letolták a havat, de a pálya üzemeltetői a síkosságmentesítés prózai kérdései fölé tudtak emelkedni. Szokásukat a parkírozóra vonatkozóan is megtartották. Aki ügyes volt az annyit tudott csúszkálni a pénztárig, hogy jegyet már nem is volt érdemes vennie.
Valaki korábban írta, hogy Szlovákiában nagyon sok a hó. Akkor mi vagy más országban voltunk, vagy más a fogalmunk a sok hóról.
Nagyon nem voltam mérges, mert 8 euróért kaptam senior jegyet. Ilyen olcsón külföldön még soha nem síeltem (kaució 2 EUR). Minden rendes embernek közelítő kártyája volt, csak az ilyen öreg fazonnak, mint én volt karóra alakú bérlete. Ez később okozott gondokat.
Nem voltak sokan. A pálya a szokásos szlovák stílus, keress egy hegyet (?), esésvonal mentén vágd ki a fákat, s hajrá. A pályaleírás szerint 3 felvonó van, de én csak a hosszút (kb.1600 m), és a rövidet (kb.600m) láttam. A gyermek felvonó nem tűnt fel, igaz nem is tettem tűvé érte azt a néhány négyzetmétert.
Elméletileg 3 pálya van. A hosszú felvonó két oldalán egy-egy piros, s a pálya alsó részén egy kék. A Pirosok egyenként 1580 méteresek (kb. 300 méter szint), a kék 600. Most kezdtem el nem érteni a marketing kilométereket. A leírás szerint a terep 2,2 km pályával rendelkezik. Ha számolom a két pirosat és a kéket, akkor az több, mint 3,7 km. Ha nagyon helyesen egy hosszba számolom a pirosakat, akkor elvileg kijön a 2,2, de akkor miért számolom külön a kéket, hisz az is ugyanott jön le? Persze ez mind csak elméleti fejtegetés mert csak a pirosok közül az egyik ment.
A csapat a 600 méteres felvonón kezdett, de engem előre küldtek felderítőnek a hosszú felvonóra. Még nem mondtam, hogy mindkét felvonó tányéros volt, de a hosszú automata. Ez a Tátrapoma egy mérnöki szempontból nagyon jól megkomponált szörnyeteg (még szemafor is van!), de normál síelői szempontból bátorság kell ráülni. (viszont a kis felvonónál megtaláltam a kedvenc táblámat)
Néhány, az eplényi beszállónál finnyákoló síelőt kihoznék ide tanulmányútra. Olyan beléptetőkapu van, mint Eplényben, de fokozva a dolgokat egy viszonylag erős, jeges lejtőn lehet odaesni, majd hasra kell feküdni, hogy a megfelelő helyre tudjuk illeszteni a kártyánkat. A senior karórával ez nem megy, ott bizony az esetek többségében le kellett húznom a kesztyűt, feltűrni a kabát szárát s tornázni egyet. Szóval tessék csak jönni a nagy igénnyel! A felvonóra néha felmászott valaki, s gépészkedett egyet. A célegyenesbe érve váltott a szemafor, kilibbent a kar, amit megmarkolva máris lebegtem, mint Surranó Gyík a nagy irokéz törzsfőnök, amikor felpattant a bölény hátára. Persze a közönség még csak nem is tapsolt.
Ez a dög (már nem a bika, hanem a felvonó) majd 1600 méter hosszan cipeli az embert. Szorítottam a lábam, mintha sürgős dolgom lenne, kapaszkodtam, mint kismacska az ereszen, de a könnyem majd kicsordult. A hegy tetején egy szánkót kezdtem el keresni, mert ezekkel a bedurrant combokkal lábon lejönni lehetetlen. (a hazai legények könnyedén, mosolyogva feljöttek)
A pálya egy egyszerű piros volt, amit gyakran tarkítottak földfoltok (lehetett a szlalomot gyakorolni), gyerekfejnyi jégdarabok gurguláztak a pályán (lehetett gyakorolni a menekülést), s még egy lerobbant ratrak is volt a pálya közepén, aminél a szerelő egyre lankadó lendülettel próbálkozott a hiba kijavításán. (lehetett gyakorolni a káromkodást)
Bár a jégdarabok miatt a zsebemből kiesett az apró, meglepő gyorsasággal és könnyedséggel le lehetett száguldani. Könnyes szemmel küzdöttem meg a beléptetőkapuval, s pityeregve indultam felfelé. Lefelé már olthatatlan kiváncsiság fogott el, hogy megállva megnézzem mit csinálnak a többiek a rövid felvonó tetején.
A harmadik lejövetelnél feljebb is megálltam, hátha arra tévedtek valahogyan. Lent úgy döntöttem megnézem a hüttében talán ott vannak. Ott voltak, utánam jöttek be. Nyolcan ültünk az asztalnál, mindenki ivott, sört, bort, forralt bort, egyebeket, s végül fizettünk 8,19 eurót. Hosszan polemizáltunk a kiszolgáló kislánnyal a négy matematikai alapművelet alkalmazásáról, de megesküdött, hogy mindent beleszámolt. Nekem természetesen közben kialakult a technikám: a továbbiakban három lecsúszás, s egy tartós beülés ritmusban dolgozom. Végül már egészen könnyedén, pityergés nélkül feljutottam.
Viszonylag kellemes napot zártunk, felvillantva a combizmok izomlázának lehetőségét.
Már a parkírozó sem volt olyan csúszós. Jó terep ez, ha jó a hó, de, hogy mikor az, az egy fogas kérdés. (két nap múlva jobb volt a hó, de a piros másik oldala változatlanul nem ment. Szóval ki kell várni)
Összegzésként mit mondjak? Aki olcsó pályára vágyik, s szerencséje van, jól fogja itt érezni magát, de szeretnie kell a tányéros felvonót.
Csabor az élvezeti síelő
Keresés
21 cm
