Történetek

Mitro! Na de' ne provokálj! Még képes leszek azt hinni, hogy ez még csak az alap, pedig már a tető cizellálásának gondoltam!
Nincs már olyan sok a tarsolyomban. Nem is éltem meg olyan "sokmindent", csak megpróbálom jól eladni. (66 évből összesűrítve akár soknak is látszhat, az esménytelennek tekinthető éveket kivonva talán izgalmasnak is tartható.)

Az "uborka-szezonra" talán még tudok tartalékolni - csak jöjjön már a "tavalyit" felváltó "idei" (2011. nov-dec.!!! - az még idén van) hó.

WFeri

Az "alap" jó, jöhet a felépítmény.

Oké, az a lényeg, hogy nagyon tetszett!

"Alap!"??
Vajh' mi az üzenet?

Csak egy történet. Ugye jól értettelek, erről kell szóljon a topik. (És az sem baj, ha van valami köze a síeléshez.)
WFeri

Alap!

A szezon végére egy kis visszaemlékezés (hiúságom vezérel, vagy mintha Valaki bíztatott volna is, hogy írjam meg az emlékeimet? - Nagyon remélem, hogy lesznek még "új" emlékeim is, nem csak a régmúltból, mint ez az alábbi:

Retro - TE mire emlékszel Avagy Történetek.
Kirándulás Romániába, Sinaia

Balsorsom (minek is a rossz rizsa? Jó volt az a sors!) 1971-ben újabb néhány évre Moszkvába vetett. Nem kicsit jobb körülmények közé, mint diákkoromban, bár arra sem panaszkodhattam.
Közben Öcsém csaknem azonos utat választott (mármint minél messzebb ebből az országból - csak mindketten rossz égtájat vettünk iránynak), megpályázott egy bukaresti olajvegyészeti ösztöndíjat (nem véletlen, anyukánk kémia-biológia tanár volt, csak később kényszerítették bele a gimnáziumi igazgatóságba).

Gondoltam egyet Moszkvában. Öcsém megadta a kollégiumi telefonját. Felhívtam.

/ Egy ilyen telefonhívásról, már a Sinaia-i síkirándulás utánról: 1974. április, moszkvai Magyar Napok, felhívtam az Öcsémet, hogy a kedvenc nótáját húzathassam a telefonba.
A prímás belehúzta a telefonba. A Budapest Étterem (Moszkva!) vendégzenekara a cimbalom kivételével (csak a bőgőt tudtuk feltenni a harmadik kocsira) nálam, a háromszobás, érdemtelenül élvezett diplomata-lakásomban landolt, jót mulattunk, Marat - tatár - barátom az utolsó magyar úrnak nevezett (Mekkorát tévedett, én már sehol sem vagyok a mai magyar urakhoz képest .) /

Újra kezdem:

Gondoltam egyet Moszkvában. (1973. február, másfél év 'majdnem' agglegény élet után).
Öcsém megadta a kollégiumi telefonját. Felhívtam.
Kicsöngés után - kiderült, nagyon jóindulatú ügyeletes fogadta, értelmezte a "domnule Weber, kamera zecse" nyögdélesémet, megtalálta testvéremet, akivel elég hamar meg is állapodtunk, hogy egy hét múlva Bukarestbe repülök.

Természetesen síelésről volt szó. A magam szerelését (ne kelljen leírnom a bőrbakancsot, a 210 cm-es polsport dióverőt) sikerült feladni a reptéren. Az Öcsém feleségének szánt (tudtam, hogy nem síel) "Csuk és Gek" kormányozható szánkó-jellegű valamit a gyári kartondobozos csomagolásában könnyebben vették fel. (Válásuk után kevés vagyonuk elosztásakor ezt a tárgyat senki által nem vitatottan a volt sógornőm tartotta meg - örültem, hogy legalább ennyit kapott a téli sportból - igaz, nem nagyon érdekli, azóta átment "SÁMÁN"-ba.)

Megérkeztem Bukarestbe, Öcsém fogadott, két napot eltöltöttünk a "diák-alvilágban" - ettünk, ittunk, szűkösen aludtunk a kollégiumi "kamerában"! Közben megismerkedtem Nérivel, tündéri chilei lány, nem találtunk közös nyelvet. (Soha sem gondoltam volna, hogy Sinkovits/Vitai András felesége lesz, és még magyarul is megtanul) -

Majd irány a célzott program, hiszen síelni jöttem!
Felszállunk a vonatra, kérdezem: a jegyek? Öcsém somolyog. Jön a kalauz, pár szó (nagyon nem értem, pedig a román latin nyelv, latinból érettségiztem, szláv nyelvekben akkor már otthon voltam) egyik sem passzol. A passzolás az a néhány Lei, ami töredéke hármunk viteldíjának (naív voltam, azt hittem, hogy az Öcsém ösztöndíja ugyanakkora "vagyon", mint az enyém volt Moszkvában. A szüleink által biztosított jövedelméből próbált kitenni magáért, ismerve a helyi viszonyokat, no meg a szükséges zsargont).

Sinaia-n nem is próbálkozott szállást találni, Predeál-ban/on? egy idős hölgynél kötöttünk ki, vonattal jártunk át a sípályára. (A hölggyel - a '30-as években egy angol főúri családnál volt komorna - az öcsém kommunikált, románul és főleg angolul, - és ez az a másik történet, amire a "Sinaia" topikban utaltam - hogy az öcsém honnan tudott románul és én hogy kerültem Moszkvából a Sinaia-i sípályára.)

Ja! Sinaia a román királyi család, majd a hatalmát éppen hogy csak beágyazni kezdő Ceausescu üdülőhelye volt.

Vonat Predeálról Sinaiára. Már eszembe sem jut a vonatjegy. Egy megálló, felszerelünk, pár lépés - és láss csodát: valami hallomásból ismert, sosem látott szerkezet kínálja fel szolgáltatását:

"kapaszkodj belém, felhúzlak a sípálya tetejére!"

(15 év felgyaloglás után nagyon könnyedén alkalmazkodtam, ma sem értem, hogy okozhat bárkinek is gondot egy tányéros, vagy csákányos felvonó, ha azt állítja magáról, hogy tud síelni?)

Sok-sok éves síelős élményeim között emlékezetes marad a csodálatos napsütés, félmeztelenül napozva lesiklás közben (1973. február, Sinaia), a kifogástalanul használható felvonó nyújtotta többlet csúszások, ahogy a helyi kocsmáros 3 éves kisfia SISAKBAN villog a pályán – és ha addig nem szerettem volna bele a síelésbe, akkor és ott az véglegesen megtörtént.

A "hazautazás" (Bukarestből nekem a visszaút akkori lakhelyemre, Moszkvába vezetett) nem volt mentes egy kis élménytől: a nagy Szovjetunióba beléptetetésemkor az útlevél-ellenőrző határőr kiszúrta, hogy magyar irataim vannak, tudta a különbséget Budapest és Bukarest között, megkérdezte, hogy mit csináltam a 6 órával ezelőtt leszállt Bp.-i gép érkezése óta a tranzitban. El nem tudta képzelni, hogy tényleg a bukaresti járattal érkeztem a nagy Moszkvába, hívta a parancsnokát, aki elmagyarázta nekem, hogy úgy illett volna, hogy előbb repüljek Bp-re, majd onnan Moszkvába.
Azt már el sem mertem mondani, hogy Moszkvából úgy mentem Bukarestbe, hogy Moszkva-Bukarest-Moszkva retúrjegyem volt. A Moszkvából Bp-re és Bukarestbe csaknem egyidőben induló gépek mellett a kiutazásommal nem volt bajuk.
WFeri

Megtisztelsz!
Az érdeklődést az írás váltotta ki, annak visszajelzését pedig a hozzászólásokból kirajzolódott bölcsesség iránti tisztelet.

Kösz a megtisztelő érdeklődés visszajelzését.
1000 m-en felül pedig mindenki per-tu, tehát szia.
Az életkedvet pedig csak ápolni kell. Remélem még sokáig tehetem.
WFeri

Tegnap 1,5 órát szántam a képek keresésére. Szinte minden hozzászólását(sod) végigolvastam. Köszönöm a képeket, és az írásokból áradó életkedvet is.

Sőt! Köszönöm a népszerűsítést. Talán a képek is visszatérhetnek.
WFeri

Olyan jó, hogy holnap vonattal megyek síelni, igaz csak csak Fehérvárig, onnan autóval!

Wéber Feri macis története szerintem méltó folytatása a topicnak. Remélem nem orrol meg rám, hogy ide is bemásolom.

"Macis sztori/mese

mitro, Maci-laci, mgy és mindenki más figyelmébe (akik érdeklődésüket fejezték ki és bíztattak, hogy írjam meg)
Mint már említettem, nem olyan könnyű "meseként" megírni a valóságot.
(Még annyi, hogy ugyan OFF az egész eset, ezért is itt adom közre, de a síeléshez azért van köze: az ekkor keresett nem kevés rubeljeimből - mert ez nem egy kéthetes KISz építőtábor volt - szereztem be az első "komoly" sífelszerelésemet, amiről majd a "Retro-...." topikban fogok írni.)

Aki türelmetlen, lusta, vagy egyszerűen csak nincs ideje: a macis lényeg a végén van (ugyan magammal szúrok ki, így nem olvassátok a kalandjaimról szóló dicsekvést).

Másodéves voltam, a negyedik szemeszter elején meghirdettek az egyetemünkön egy kéthónapos nyári építőtábort, igen rövid jelentkezési határidővel. Vajon hova ez a sietség?
Hamar kiderült. Ahhoz, hogy külföldiként (1965-öt írunk) Szibériába mehessünk vasutat építeni, nem volt elég, hogy diákként "megbízhatóaknak" minősültünk mindaddig, amíg Moszkvát el nem hagytuk, újabb ellenőrzésen kellett átesnünk. No meg egy három hónapig tartó oltási procedúrán, a kijelölt terepen feltételezhető, kullancsok, moszkitók, bögölyök által terjesztett fertőző betegségek (pl. agyvelőgyulladás, Lyme-kór, meg még ki tudja mi) ellen.
A válogatás, az oltások megeredésének ellenőrzése után 10-en maradtunk külföldiek. Két lengyel, négy német (naná, hogy kelet) és négy magyar.

A tavaszi vizsgák után, június végén a más egyetemekről is verbuvált - onnan csak szovjet állampolgár - diáktársainkkal feltettek bennünket egy Irkutszkba induló gépre, ahol is végre közölték, hogy nem a BAM-nál (Bajkál-Amur Magisztrál), hanem egy szárnyvonalának, az Abakán-Tajset vonal építésénél számítanak ránk, a kb 50 km-enkénti táborok egyikében. (Az egyik végén vasérc, a másik végén szén volt található, ennek az összehozására kellett 700 km vasút.)

A tábor gyakorlatilag készen állt, a 6 db 20-20 fős sátorban vaságyak, megfelelő mennyiségű takaró, ágynemű (de jól jöttek a többlet-lepedők, amikből éjszakára "moszkitó-hálót" készítettem némi faág és drót-szerkezet segítségével), kiépített tábori konyha és természetesen latrina várt bennünket. Aki volt katona - én megúsztam, ezzel pótoltam - el tudja képzelni a terepgyakorlatot.

Az összesen 110 főt 6 brigádra osztották. A tíz lány (ha nem említettem volna, nőneműek is voltak köztünk) lett a konyhás csapat, mi többiek pedig megkaptuk a szakasz-kijelölésünket. Úgy nevezett "akkord-munkában" kellett dolgoznunk, előre kiígért pénzösszegekért töltéserősítés, átereszek, vízelfolyók kiépítése, gyeptéglázás, miegymás volt a feladatunk a már szerviz-vonattal járható vasútvonal mellett, amelyen a talpfák (betonból voltak) alatti anyag zömítését hatalmas gépek végezték. Később módomban volt látni, hogyan rakják le az új pályaszakaszt maguk előtt építve a vasutat a speciális gépek, meg ahogy három hatalmas lánctalpas maga előtt mindent, de mindent letaposva egy kétméteres "kést" húzva felhasítja a földet, egy hatalmas dobról belefűzi a nagyfeszültségű és hírközlő kábeleket az árokba, majd a "finiselő" henger visszatakarja.

A munka nem volt monoton, a ritka, rövid pihenők idején néha azt számoltuk, hogy a mellettünk ülő hátára csapva hány bögöly esik a földre (hetet egy csapásra? ha-ha.), ha egy kicsit mocsarasabb rész közelében kellett dolgoznunk, moszkitóhálót kaptunk, amiben az volt a jó, hogy csak az a néhány száz "gnusz" mart meg, ami bentmaradt, amíg felvettük a hálót. Hamar rájöttünk, hogy a tábori konyha konzerv-kajáját érdemes kiegészíteni a tajga nyújtotta lehetőségekkel, itt szerettem meg a medvehagymát.

Egyszer riasztották a tábort, mert tőlünk kb 50 km-re égett a tajga. Terepjárókkal szállítottak oda, lapáttal, csákánnyal kellett az aljnövényzetet irtanunk. "Fenséges és riasztó" látvány és élmény volt. Később megtudtuk, hogy "mindössze" ezer hektár erdő égett le.

A ritka szabadnapjaink egyikén felpakoltak bennünket és a Bajkál tónál, az Angara kifolyásánál - a Sámán sziklánál - kaptunk egy kis pihenőt. Naná, hogy megfürödtem benne! Kristálytiszta víz, látszik a tó feneke - a partszakadásnál 40 m mélyen. A tizedik tempónál érzem, hogy zsibbadok, menekülés a partra. 7 C fok azért egy kicsit hűvös. (A levegő 25 fokos volt.)

Egyébként Szibéria: a két hónapos építőtáborozás alatt a nappali átlaghőmérséklet 25-30 fok volt, a maximum 40, éjszakánként 5-10 fokra hűlt le, augusztus első napjaiban volt csak két három éjszaka fagypont alatt.

Közel s távol eredeti lakott település nem nagyon volt. De Tarbinkában még kis vegyesbolt is volt, itt szerezte be a teherautó-sofőrünk a "Trajnoj Ogyekalon"-t (egy "jó" kölnit, magas alkohol-tartalommal, mert természetesen teljes szesztilalom volt az egész építkezésen), illatozott is tőle az egész roncsderbire való járműve. A másik, tőlünk vagy 300 km-re a Vengerka nevű falucska. Első világháborús magyar hadifoglyok alapították. Állítólag még élt egy bácsi ott, aki tudott magyarul. Az egyik honfi- és tábortársam találkozott vele. A bázistáborban beszerzési ügyekben járván igen csak cifrán szórakoztattuk egymást négyesben, mikoris egy 40-es, jókiállású hölgy szólt ránk magyarul: no de fiúk, ne olyan csúnyán! Hát ő Munkácsról jött ide jó pénzt keresni (félreértés ne essék, nem a legősibb szakmával, adminisztrátor volt a táborparancsnokságon).

Volt még "lakott hely", ugyan nem egészen közel, erről úgy szereztünk tudomást, hogy az egyik lengyel fiú 3 napra eltűnt. Amikor igencsak gyűrött állapotban előkerült, össze is pakolt, hazaindult, mert a lengyel követség az átélt kalandjai után ezt javasolta neki. Ugyanis a "munkaruhánkban" - pufajka, csizma, többnapos borostával kicsit elkalandozott barátunkat szökött fegyencnek nézték (állítólag kószált a környéken néhány) - követségi intézkedésre került vissza a táborba.

Hát - ha idáig kibírtátok a valóságról szóló "mesét" - akkor jöhet a macis sztori.

A tábor élete úgy zajlott, hogy egy-egy fő brigádonként minden nap táborügyeletet adott. Körlet-takarítás, tüzifa-gyűjtés a konyhára stb.

Úgy adódott, hogy a tábornyitás után néhány nappal éppen ügyeletben voltam, mikoris megjelent két környékbeli vadász. Egy - nem is olyan kicsi - barna gombócot hoztak, vigyáznánk-e rá pár napig. A mamáját orv-vadászok lelőtték, gondozni kellene, itt a tábor, az ételmaradékkal (miből gondolták, hogy mi nem falunk fel mindent?) ellesz a kis bocs, talán ha 2,5-3 hónapos lehet. Hát enni adtam neki - szegénykém éhes lehetett, két napi tejadagomat úgy benyelte, majd tényleg evett még némi ételmaradékot, még jó, hogy a medvék mindenevők.

Így aztán egészen a táborbontásig nálunk maradt a maci. Én a kedvence maradtam, úgy tűnik, nem felejtette el az első falatokat. Jókat birkóztunk, kergetőztünk (nem is hinnétek, milyen fürge tud lenni ez a "kis" esetlennek tűnő jószág). Fára mászásban verhetetlen volt.

Sajnos a vége szomorú. A tábor kiürítésekor, augusztus végefelé, a Moszkvai Állatkertbe szállították Mísát (hát persze, hogy ezt a nevet adtuk neki a nagy orosz tajgában), majd onnan - úgy hallottuk, hogy '66. februárjában - a Prágai Állatkertbe került, ahol két éves korában elpusztult. Nem tudhatom, megismert volna-e, ha módom adódik Prágában meglátogatni.
Béke poraira, kedves Barát volt.

A csatolt képeken gondolom felismeritek a Bajkált.
WFeri
Előzmény: (WéberF 97617)
Sziberia1.jpg Sziberia2.jpg Sziberia3.jpg Sziberia4.jpg "

Mivel elismerő szavakat váltott ki az írás a sítörténelem topicban így előre tolom, talán más is kedvet kap mindenki örömére.

Gondoltam legyen egy ilyen topik is, aki érez magában bármiféle történetírási kedvet, legyen a történet valós, részben valós, vagy akár teljes egészében a fantázia szüleménye, itt a helye:) Jó olvasgatást!

Békebeli

Még sötét hajnal van, a dohogó fekete gőzmozdony kéményén vastag füstöt és szikrákat hányva húzza lassan a kocsikat a Bakony havas szurdokvölgyében.

A kocsik ablakából izgatott sízők figyelik a derengő havas domboldalakat, latolgatják a hó mennyiségét és minőségét.

A masiniszta szaporább szénlapátolásra bíztatja a fűtőt, igencsak meredek a bakonyi pályaszakasz.

Hólepte a szentlászlói ősfenyves, ahogyan a vinyei fatelep hatalmas deszkadepóit is vastag hósapka fedi.

A máskor csobogva rohanó Cuha patak most némán siklik a vastag jégpáncél alatt, kirándulók sem zavarják az erdő csendjét, csupán az éhes cinegék halk csippanásai törik meg az erdő némaságát.

Bizony más itt a tájkép, mint a városban, ahol csak a nyirkos hideg, az összetúrt koszos hókupacok és a karácsonyi díszletek emlékeztetnek arra, hogy tél van.

A hosszú sílécekkel, hegyes végű bambuszbotokkal, ormótlan bakancsokban a vasútállomás felé igyekvőket a sétálóutcán a kaszinóból hazafelé szédelgő részeg dzsentrik már megkiabálták, "hová igyekeztek azokkal a talpakkal? Hiszen nincs is hó!".

Persze aki nem teszi ki a városból a lábát, az nem lát sokat a tél igaz arcából.

A vonatban remek a hangulat, hamar előkerül a "hazai" forralt bor, tea, kenyér, szalonna, vidám társaságok nagy nevetések közepette mesélik egymásnak az előző kirándulásokon megesett kalandokat, miközben a Bakony hidege hóvirágokat rajzol a kocsi ablakaira.

Porva-Csesznek, vasútállomás, a vonat szuszogva megáll, szinte az összes utas leszáll, a megkönnyebbülten továbbinduló vonat szerelvényeiből csak a zirci piacra igyekvők nézik, ahogyan a sízők kisebb csoportokra szakadva tovaindulnak a térdig érő hóban.

Irány a Gézaháza melletti remek lejtésű domboldal, bizony jó két óra is beletelik, míg a csapat megérkezik az előző héten már meglátogatott "pályához", a legutóbbi havazás persze eltüntette a már kijárt nyomokat, de sebaj!

A sízők még egyszer meghúzzák a bakancsok fűzőit, leteszik a hátizsákokat és a vastag kabátokat, becsatolják a drótos síkötést, majd "csatárláncba" rendeződnek és oldalazó lépésekkel megindulnak felfelé a lejtőn, széles utat lejárva ez által, föntről pedig végre, a friss hóban ropogó hersegő lesiklás vissza a völgybe!

Úttalan utak ezek, mindenki igyekszik megfelelően gyakorolni a helyes, azaz a leginkább helyesnek tűnő technikát. Lesiklásról lesiklásra könnyedebb a mozgás, gyorsabbak a fordulók.

Napközben a közeli falvakból szánkós gyereksereg is érkezik, örülnek a sízők által letaposott domboldalnak, vidám kiáltozással száguldanak ők is a lejtőn.

Déltájban a hó alól kiásott faágakból készül tábortűz az erdőszélen, jól esik a gémberedett végtagoknak a tűz jótékony melege, miközben a nyárson sülő szalonna gyomormozgató illatokat felhőz.

Az ebéd után újult erővel folytatódik a mászás-lesiklás, a sízés elsajátításához támpont nem sok van, esetleg a tapasztaltabbaktól lehet ellesni a mesterfogásokat, akik már Erdély, vagy a Felvidék hegyoldalait is "megsíelték", de az igazi örömet a társaság, a jó levegő és a mozgás élménye adja, nem is csoda, ha hamar elszalad a nap, már alkonyodik, amikor a kis csapat megindul vissza az állomás felé.

Bizony sokkal nehezebb most a lépés, a síléc is nagyon nyomja a vállat és a bakancs is érezhetően beázott pár helyen, a kesztyűt pedig már felvenni sem érdemes.

Az állomáson fáradt, de vidám, kipirult arcú emberek várják a vicinálist, ami kisvártatva meg is érkezik, jól esik lerogyni a padra és levenni az átvizesedett kabátot, előkerül a hátizsák is, a napközben kőkeményre fagyott elemózsiával, persze éhes embernek nincsen akadály, a kocsi fűtőtestei felett gyorsan felenged a fagyott kenyér.

Az utazás immár a friss élmények mesélésével telik, de már szóba kerül a következő hétvégére esedékes sízés terve is.

A város vasútállomására érve vidáman kászálódnak le a vonatról, hazafelé ismét jól megszemlélik őket hosszú síléceik és vizes ruháiknak köszönhetően, páran nem is hazafelé veszik az irányt, hiszen bál lesz, a sílécek, botok és hátizsákok persze fura látványt nyújtanak a ruhatárba állítva, de a vizes bakancsok hamar megszáradnak tánc közben.


Persze mint e sorok írója soha nem síeltem csak fából készült sílécekkel, bőr síbakancsban és kandahár kötéssel, sőt, a sízést is leginkább külföldön sajátítottam el, de a "nagy öregek" (köztük nagyszüleim) elbeszélései mindig megmozgatták a fantáziámat, így nagyjából megpróbáltam elképzelni milyen is lehetett az ő idejükben a sízés.

Ez a fajta sízés, amely még nagyon gyermekcipőben járt a mostani technikákhoz és lehetőségekhez képest, úgy vélem példamutatóan a természet és a mozgás szeretetére épült, mindenféle nagyzolástól és rongyrázástól mentes volt és nagyon tartós, erős kapcsolatokat alakított ki, mint az emberek, mint a sport a természet és az emberek között.