Békebeli
Még sötét hajnal van, a dohogó fekete gőzmozdony kéményén vastag füstöt és szikrákat hányva húzza lassan a kocsikat a Bakony havas szurdokvölgyében.
A kocsik ablakából izgatott sízők figyelik a derengő havas domboldalakat, latolgatják a hó mennyiségét és minőségét.
A masiniszta szaporább szénlapátolásra bíztatja a fűtőt, igencsak meredek a bakonyi pályaszakasz.
Hólepte a szentlászlói ősfenyves, ahogyan a vinyei fatelep hatalmas deszkadepóit is vastag hósapka fedi.
A máskor csobogva rohanó Cuha patak most némán siklik a vastag jégpáncél alatt, kirándulók sem zavarják az erdő csendjét, csupán az éhes cinegék halk csippanásai törik meg az erdő némaságát.
Bizony más itt a tájkép, mint a városban, ahol csak a nyirkos hideg, az összetúrt koszos hókupacok és a karácsonyi díszletek emlékeztetnek arra, hogy tél van.
A hosszú sílécekkel, hegyes végű bambuszbotokkal, ormótlan bakancsokban a vasútállomás felé igyekvőket a sétálóutcán a kaszinóból hazafelé szédelgő részeg dzsentrik már megkiabálták, "hová igyekeztek azokkal a talpakkal? Hiszen nincs is hó!".
Persze aki nem teszi ki a városból a lábát, az nem lát sokat a tél igaz arcából.
A vonatban remek a hangulat, hamar előkerül a "hazai" forralt bor, tea, kenyér, szalonna, vidám társaságok nagy nevetések közepette mesélik egymásnak az előző kirándulásokon megesett kalandokat, miközben a Bakony hidege hóvirágokat rajzol a kocsi ablakaira.
Porva-Csesznek, vasútállomás, a vonat szuszogva megáll, szinte az összes utas leszáll, a megkönnyebbülten továbbinduló vonat szerelvényeiből csak a zirci piacra igyekvők nézik, ahogyan a sízők kisebb csoportokra szakadva tovaindulnak a térdig érő hóban.
Irány a Gézaháza melletti remek lejtésű domboldal, bizony jó két óra is beletelik, míg a csapat megérkezik az előző héten már meglátogatott "pályához", a legutóbbi havazás persze eltüntette a már kijárt nyomokat, de sebaj!
A sízők még egyszer meghúzzák a bakancsok fűzőit, leteszik a hátizsákokat és a vastag kabátokat, becsatolják a drótos síkötést, majd "csatárláncba" rendeződnek és oldalazó lépésekkel megindulnak felfelé a lejtőn, széles utat lejárva ez által, föntről pedig végre, a friss hóban ropogó hersegő lesiklás vissza a völgybe!
Úttalan utak ezek, mindenki igyekszik megfelelően gyakorolni a helyes, azaz a leginkább helyesnek tűnő technikát. Lesiklásról lesiklásra könnyedebb a mozgás, gyorsabbak a fordulók.
Napközben a közeli falvakból szánkós gyereksereg is érkezik, örülnek a sízők által letaposott domboldalnak, vidám kiáltozással száguldanak ők is a lejtőn.
Déltájban a hó alól kiásott faágakból készül tábortűz az erdőszélen, jól esik a gémberedett végtagoknak a tűz jótékony melege, miközben a nyárson sülő szalonna gyomormozgató illatokat felhőz.
Az ebéd után újult erővel folytatódik a mászás-lesiklás, a sízés elsajátításához támpont nem sok van, esetleg a tapasztaltabbaktól lehet ellesni a mesterfogásokat, akik már Erdély, vagy a Felvidék hegyoldalait is "megsíelték", de az igazi örömet a társaság, a jó levegő és a mozgás élménye adja, nem is csoda, ha hamar elszalad a nap, már alkonyodik, amikor a kis csapat megindul vissza az állomás felé.
Bizony sokkal nehezebb most a lépés, a síléc is nagyon nyomja a vállat és a bakancs is érezhetően beázott pár helyen, a kesztyűt pedig már felvenni sem érdemes.
Az állomáson fáradt, de vidám, kipirult arcú emberek várják a vicinálist, ami kisvártatva meg is érkezik, jól esik lerogyni a padra és levenni az átvizesedett kabátot, előkerül a hátizsák is, a napközben kőkeményre fagyott elemózsiával, persze éhes embernek nincsen akadály, a kocsi fűtőtestei felett gyorsan felenged a fagyott kenyér.
Az utazás immár a friss élmények mesélésével telik, de már szóba kerül a következő hétvégére esedékes sízés terve is.
A város vasútállomására érve vidáman kászálódnak le a vonatról, hazafelé ismét jól megszemlélik őket hosszú síléceik és vizes ruháiknak köszönhetően, páran nem is hazafelé veszik az irányt, hiszen bál lesz, a sílécek, botok és hátizsákok persze fura látványt nyújtanak a ruhatárba állítva, de a vizes bakancsok hamar megszáradnak tánc közben.
Persze mint e sorok írója soha nem síeltem csak fából készült sílécekkel, bőr síbakancsban és kandahár kötéssel, sőt, a sízést is leginkább külföldön sajátítottam el, de a "nagy öregek" (köztük nagyszüleim) elbeszélései mindig megmozgatták a fantáziámat, így nagyjából megpróbáltam elképzelni milyen is lehetett az ő idejükben a sízés.
Ez a fajta sízés, amely még nagyon gyermekcipőben járt a mostani technikákhoz és lehetőségekhez képest, úgy vélem példamutatóan a természet és a mozgás szeretetére épült, mindenféle nagyzolástól és rongyrázástól mentes volt és nagyon tartós, erős kapcsolatokat alakított ki, mint az emberek, mint a sport a természet és az emberek között.
Keresés
38 cm
