Előzmény és válaszok a Esés tanítása - kell vagy nem? topikból

A több testnevelő tanárral és testneveléstanszék-vezetővel azonosak a gyökereink ezek szerint... :-)

Igen. Erről is elkezdtem írni az előbbi beírásomkor de aztán mégsem tettem bele. Maximálisan egyetértek, teljesen ugyanaz a véleményünk. A lányom ülni tanult és amikor először hátraborult beverte a fejét. Ezt nyugtáza egy grimasszal, és pici pityergéssel. 10 perccel később megint elborult és magától leszegte a fejét a mellkasára, így tarkóval, lapockával tompított és afeje el sem érte a padlót. Gyorsan megtanulta és utána minden hasonló esetben tanult egy-egy apróságot. Hozzáteszem, hogy a fiam ezzel ellentétben a zsák krumpli fizikáját követte, sokkal lassabban tanulta ameg az ilyen helyzetek kezelését, ellenben a fájdalomküszöbe jóval magasabb. Esett fejre hátrafelé a kanapéról..."hö" volt a reakciója sírás nélkül.
Tehát azért van itt egy egyéni adottság tényező is, de a szülő hozzáállása tényleg meghatározó. Én a "mit találtál? Felezünk?" mondatot alkalmaztam általában. :-)
Amit még fontosnak tartok az az, hogy a gyerek mindenképpen sportojon valamit. Nem kell belőle versenyzőt gyártani feltétlenül csak mozogjon. Kóstoljon bele minnél több mozgásfajtába, ez csak a hasznára válhat később. Lányom is korizik, síel, akrobatikus rokizik (4 éves kora óta), tornázik heti 1-2 alkalmakkal a bringa, görkori és egyéb szabadidős mozgások mellett, sőt már volt velem futni is tavaly. (most 8 éves). Én is ilyen voltam. Mindegy mit, csak mozogjunk minden nap. Igazából itt a sport nevelő hatása az amire gondolok. (Ez a családból hoztam magammal, lévén ősi pedagógus család a miénk több tesi szakossal és egy testnevelés tanszékvezetővel)

És a gyerek reakciója erre, feláll és játszik tovább mintha misem történt volna, ha elkezdik ajnározni akkor elbőgi magát és tragédiaként éli meg.

Vagy még korábban... Az esés tanulása a járással együtt zajlik. A túlféltett gyerekekben már akkor kialakul a görcs az eséssel kapcsolatban, amikor a szülők felszisszennek és felkapják ajnározva szegény gyereket, amikor felborult. A civilizált társadalomnak meg kellene tanulni, hogy a fizikai létünknek mindenféle következményei vannak, például, hogy néha odaverjük magunkat. A kisgyerekkori esések (és sebek) ennek a tanulási folyamatának a szerves részei. Ha gyerek azt szokja meg, hogy ez az élet normális része, akkor felnőttként sincs vele sok gondja.
Ha valakinek nem megy ösztönösen szülőként, akkor akkor illene megtanulni: semmi hirtelen mozdulat, semmi felkiáltás, semmi ajnározás. Rezzenéstelen fapofa, és esetleg hűvös hangon megkérdezni: „Elestél, kisfiam-kislányom? Jól, van állj fel...” Ez nem ridegség, hanem nevelés.

"ha valakinek nincs benne az esés az általános mozgáskultúrájában, annak nem lehet tíz perces gyorstalpalón megtanítani"

Pont erről beszélek, illetve "hazabeszélek" a testnevelő tanárok felé érintettség okán.
Az alapvető mozgáskultúránk része kell, hogy legyen az "eséstan", azért, hogy később helyesen alkalmazandó reflex legyen belőle. Ez egészen pici korban el lehet kezdeni tesi órákon, amire meg azt hiszem mindenki jár és járt. Persze minden sportnak megvannak a sajátosságai de ehhez is kel egy alap. Mindenkinek tudni kéne, hogy mikor kell elesni és nem félni tőle. De ez nem arra vonatkozik amikor már a pályán áll léccel a lábán. Ott és akkor már csak pár instrukciókból (pl. "ha para van ülj le!")kéne tudni, hogy mit tegyen az ember. Én is elfekszem ha besokallok síelés közben, inkább az, mint megvárjam míg leakad valamim és átfordulva cigánykerekezve repüljek, mint Hermann Maier '98-ban.

Ez így van, ha valakinek nincs benne az esés az általános mozgáskultúrájában, annak nem lehet tíz perces gyorstalpalón megtanítani. Ahogy haladunk előre a síelésben, egyre ügyesedik az esés is. Mivel az esés túlnyomó részt vészreakció, a tudatos idegrendszeri vezérlést nagyrészt kikerüli, így semmit sem segít az előzetes magyarázat, hanem speciális felkészítés kellene. De az egy külön tanfolyam lehetne, amire túl sokan nem fizetnének be.

Édesapám testnevelő tanár volt, sokat tanított nekem mindenféle mozdulatokról, mozgásokról többek közt az esésről is, mindenféle szituációban, de nem CSAK síelés keretein belül. Szerintem esni úgy általában véve kell tudnia az embernek, legyen az bicikli, séta, futás bármilyen mozgás.
Síeléshez kapcsolódóan apám csak annyit mondott (de azt is akkor amikor már úgy látta, hogy önállóan, majdnem felügyelet nélkül síelhetek, tehát az alapok megvoltak!), amit Replaci is említett: Lábak zár, feszít, és ha lehet akkor csípőn csúszik és lécet emel, hogy ne akadjon le. Ez tényleg bevillan az ember agyába, kellő km szám után, amikor elfekszik, Ennyi! De szerintem sem a sípályán kell egy 0 kilométeresnek elmagyarázni, hogy hogyan essen. 1 percet lehet rá szánni és odavetni egy: "Ha baj van, ülj le!" mondatot. ezt én a gyerekeimnek is elmondtam, meg is teszi ha megijed...de nem síel még egyedül egyik sem felügyelet nélkül.