Filzmoos, 2015.01.31-02.01
Ez a hely a másik titkos kedvenc. Miközben tömegek vonultak az autópályán Schladming és a többi felkapott és a kiszolgálásukra képes síközpont felé, mi letértünk egy árnyékos völgyben vezető kanyargós kis útra. Patak, régi házak, fatelepek, a fákon és a tetőkön vastag, puha hótakaró. Ez a völgy mindig elvarázsol a csendjével és a nyugalmával. Egy teljesen más világ.
A parkolóban szombaton, szép napos időben, délelőtt fél tízkor közvetlenül a lift mellett még szabad helyeket találtunk. Igen, ezért is szeretjük. Nem sokan ismerik, vagy túl kicsi és ezért nem ide jönnek. Mindegy, nekünk jobb így. A pályán csak természetes hó van, de a legjobb minőségű, amivel ebben a szezonban pályán eddig találkoztam. Igaz, nem használtuk sokat, csak hogy az erdőből kijutva visszatérhessünk a felvonóhoz.
Az erdő. Ide csak ezért jövünk. Sajnos nem túl gyakran. A legmagasabb pont is csak 1600m, ezért ritkán van jó hó. Most azonban az elmúlt napok frontjaiból, több kisebb adagban már összejött annyi, hogy ne csalódjunk. Úgy néztek ki a fák a törzsükre rátapadt hótól, mint a mesében.
A hegytetőn jobbra indul el a pálya, mely később balra fordul és egy nagy ívben tér vissza a hegy aljában a felvonóhoz. Ez azért jó, mert ha balra letérünk, akkor alul biztosan keresztezni fogjuk, így nem lesz gond a visszatéréssel. Persze ezt sokan kipróbálják, így ezen a részen (viszonylag) több a nyom. De az ismert helyekhez képest még mindig sokkal kevesebb.
A felvonótól balra is elindulhatunk. A balra tartás szögét variálgatva próbáltuk elkerülni a patakokat. Ez nem mindig sikerült. Azonban a két élvezetes felső szakaszért az izzasztó alsó rész egy elfogadható ár, még ha kissé fárasztó is volt.
Amikor a többiek feladták én még elhatároztam, hogy felmegyek a régi sífutóúton, hogy egy magasabb és távolabbi pontból indulva teljesen érintetlen terepen csúszhassak le. (Ezek azok a csúszások, amik felejthetetlenek maradnak.) Már a gyaloglás is egy élmény volt. A lemenő nap fényében szikrázott a hó. A fák között kitekintve a távoli hegycsúcsok fehéren vakítottak a sötétkék ég háttere előtt. A mély hóban megtaláltam a sítúrázók nyomait. Ezen indultam el, hogy egy indulásra megfelelő helyet találjak. Rá kellett jönnöm, hogy fent a gerincen alig van lejtése a hegynek, így ez nem is volt könnyű. Végül felcsatoltam és szép lassan elkezdtem csúszni talpon, lágyan a puha hóban. Aztán kezdett begyorsulni a lap, de hopp, már vége is, mert kereszteztem a másik sífutóutat, amin napközben sétáltunk, hogy indulási helyeket találjunk. Aha, szóval nem érdemes ennyit fáradozni, hogy a hegytetőről indulhassunk el. De a legjobb rész csak ezután kezdődött. Előttem egy hatalmas, teljesen érintetlen tisztás, kis fenyőkkel, felfújásokkal. Sikerült nem elrontanom, pedig nagy tempóban engedtem lefelé, szinte végig esésvonalban, a fiatal fenyők közötti szűk sávokon. Őrületesen jó csúszás volt.
Nem kellett sokat tanakodnunk, hogy hova jöjjünk a következő napon. Ide vissza. Ezen a napon az alsó, új sífutóúton gyalogoltunk még feljebb, hogy teljesen érintetlen részeken indulhassunk el. El voltunk kényeztetve, mert kicsivel távolabb még mindig teljesen szűz tisztásokat és erdőket találtunk.
A társak azt mondták, hogy toplistás volt ez a két nap. Igen, de én voltam 2012-ben is, így számomra a 10 pont még mindig annak van fenntartva.
Képek:
https://sielok.hu/vetites/galeria/161403/1/
(9/10)
Keresés
