"A félelem sok mindentől függ. Hangulat, fáradtság, időjárás, stb. Sokszor van olyan, hogy húzósabb pályát a nap vége felé kihagyok, mert meg tudnám csinálni, de érzem, hogy nem esne jól. A síelés pedig nekem nem munkát, hanem élvezetet okoz."
Ez mekkora igazság. Én úgy vagyok vele, hogy lejövök mindenhol, de a nap végén azért már nem megyek neki a legdurvább feketének.
Egyik barátom két éve meg is járta: A nap végén csúsztunk hazafelé (egész nap megállás nélkül toltuk) és volt velünk két nagyon kezdő is. Előtte fél órával csapattunk egy szétolvadt sziklás piros pályán ami kellően lefárasztott minket. Ő kitalálta, hogy zárásként a kék mellett futó elég durva feketének nekimegy. Hozzáteszem gyerek kora óta síel és versenyzett is gyerekként. Én mentem inkább a két kezdővel, mert éreztem, hogy az erőm már réges régen eltűnt a piroson. Szépen előre csúsztam a kék pályán és vártam cimborámat és a másik kettőt. Ücsörgök-ücsörgök megjön a két zöldfülű, Ádám barátom sehol. Gondoltam biztos ennyivel jobban adta neki, szóval hazacsúsztunk.
Otthon letusoltunk bontottunk egy-két sört majd kopogás az ablakon. Ott állt Ádám igen morcos fejjel és várta a kulcsot. :)
Nekiindult a feketének, majd a 2-3. bucka úgy eldobta hogy mindene szerte-szét repült és csak az egyik botját tudta leszúrni és abba kapaszkodott. Nem tudott feljebb mászni a cuccokért, kb semerre nem tudott indulni. Fél órát kiabált segítségért, mire végre két francia ürge arra a pályára tévedt. Meglátták fentebb az elhagyott léceket és botot. Összekaparták, nagy nehezen felcsatolt és lejöttek vele.
Csak azért meséltem el, mert én alapszabálynak tartom azt, hogy nap végére fáradtan nem fogunk neki rizikós dolgoknak. Azt meghagyom inkább másnap délelőttre. :)
Keresés
12 cm
