Szerintem a baj nem a síeléssel, illetve annak nem akarásával van.
Sok ember van, aki nem tudja feltalálni magát, nem tudja értékelni, ami van, nem képes megtalálni magának a jó programot. Helyette kínlódik.
Pedig mindenhol akadhatna valami, amivel jól lehet tölteni az időt, legyen az téli hegyek vagy tengerpart.
Hány ilyet láttam, te jó ég! Amikor egy nagy társasággal megyünk síelni, szinte mindig vannak "gyalogosok" velünk. Nem síelő szülők, férjek, feleségek, nagyszülők.
Ahogy megfigyeltem kétféle embertípus létezik. Vannak a magukat mindenhol feltalálók, és vannak a kínlódók.
A magukat feltalálók, mindig észreveszik a lehetőségeket, és jól elfoglalják magukat. Ha jó idő van, kirándulnak a hegyen, kiülnek napozni, olvasni, elsétálnak egy hüttébe enni-inni, de van, aki fotózgat, vagy éppen a kisgyerekeket felügyeli a gyerekpályán.
Ha rossz idő van, akkor felderítik a busz menetrendet, és bemennek a közeli városba, faluba úszkálni vagy múzeumot nézni, vagy bármi ehhez hasonló.
A kínlódók sajnos ilyesmire nem képesek. Ők csak savanyú képpel szenvednek, nyafognak, unatkoznak. (Miközben a világ legszebb helyein vannak éppen, ahová a legtöbben életükben el sem jutnak.)
Hiába a gyönyörű idő, amikor délben odamegyek hozzájuk -miután az egész délelőttöt a parkoló környéki kínlódással töltötték-, hogy "tessék, amíg ebédelünk, adunk pár bérletet, ingyen fel tudtok menni a csúcsra a lifttel, csodálatos a kilátás, és le is tudtok sétálni délután, tök szép idő van, útközben be tudtok térni jó kis hüttékbe is", akkor általában a válasz annyi, hogy "lesétálni, meg nincs ott hideg fent?".
És szinte mindig maradnak lent tovább szenvedni...
Szóval szerintem ez embertípus kérdése.
Keresés
40 cm
