Melyik a jobb: a karving vagy a párhuzamos-farolós technika?

(fogadatlan prókátorként.) Szerintem aki csak elmegy hogy sízzen és nem akar tanulni csak lejönni az már öreg húszévesen is. Úgy gondolom, hogy mindig érdemes valami újjat kipróbálni, valamivel érdekesebbé tenni, mert tanulni mindig fárasztó és kudarcokkal teli, de az eredmény az ami kárpótol. Példa: voltam kezdő társakkal egy pályán amin éppencsak le tudtak - a sízni az túlzás - csúszni. Mikor harmadszor jöttünk volna közölték, hogy ez már unalmas keresnek egy másikat. (A nekünk tanácsot adó profinak nem volt az.) Nos a rózsszínnek gondolt pálya meghaladta a tudásukat és húszharapásos lett belőle. A miért: nem tanulni akarnak, csak sízni. Nem tudnak, de majd magától megy az. Mitől? A sok esés közben majd megvilágosodnak? Bizonyára eljutnak majd egy olyan szintre amit még nem nevezünk sízésnek, de már esés nélkül le fognak tudni jönni.
A témához kapcsolódva úgy gondolom, hogy minden pálya és nem pálya kínál lehetőséget hol az egyik, hol az ezer másik féle sízésre. Eldönteni, hogy mi a jobb - arra ott a terep. De hogy ne akarjon valaki tanulni? Én nem értem meg.