Lungau régió: Fanningberg, Grosseck-Speiereck

Február vége fele jöttünk, ahogy szoktunk. A szállásunk a régi, már sokszor megírtam. A három napos programunkat itt kezdtük. Tavaly a protézisom volt új, most a lécem. Vélhetően ez már az utolsó. Szombat ellenére viszonylag hamar felértünk a Sámsonon, és persze azonnal mentünk hátra a másikhoz. Amig lecsúsztunk össze kellett szokni a léccel. Először fura volt a 118-as derék, de meglepően jól ment a pályán is. A freeride szekció nyilván azonnal az erdőt választotta. Először jól kicsúsztunk balra, keresve a jobbnál is jobbat. Igazából nem is csalódtunk, évek óta a legjobb havat fogtuk ki. Itt egyedül arra kell vigyázni, hogy ne menjen nagyon le az ember, mert akkor nem tud becsúszni a felvonóhoz. Le lehet egész hosszan is menni, de akkor egy jó 20 percet kell vízszintesen gyalogolni a Sámsonhoz. De már évek alatt jól megismertük a terepet, meg a nyomok is vezettek. Szinte csak magunk voltunk. Felállt a szokásos csapat, elöl én, mögöttem Zorcsa, aztán a többiek és hátul Balázs. Pár kör után megtaláltuk a tutit, viszonylag közel a pályához, egyenesen le. A lécemmel egyre inkább megtaláltam az összhangot, jó vétel volt.

A kései ebédet szokás szerint a pizzás hüttében költöttük el, majd megnéztük a Sámson alatti erdőt, de sajnos idén nem volt jó. Bár nagy volt a hó, de nehéz volt. Így visszamentünk a délelőtti helyre, de az is elromlott, a felmelegedés nem tett jót neki. Mindegy, ez a nap már zsebben volt. Végezetül egy leeső bot miatt csak be kellett menni még egyszer Sámson alá. Nem volt őszinte a mosolyom a végén.

Egy kiváló nap után várt minket a házinéni szokásos bárány lakomája, a mi idén a szokásosnál is finomabbra sikerült.