"It's like a Latin version of Kaurismaki movies" - mondta egy finn a fanyar humorú rendező lassú, szürke filmjeire célozva, miközben a reptér függönyfalán keresztül bámultuk az üres utcákat.
Ushuaia a föld legdélebbi városa, alig 1000 kilométerre az Antarktisztól, utolsó lakott település a senkiföldje előtt, a Canal Beagle partján, de a fent említett director látványvilágával ellentétben minden spanyolul van kiírva, és az időnként előbukkanó helyiek is egészen különböznek tipikus szereplőitől.

Már a gép ablakából látszott, hogy jó lesz: havas hegyek láncai mindenütt. Nem magasak, 1000-1200 közötti csúcsaikkal Európa síelhetőbb részein nem is említenék őket, de mivel gyakorlatilag közvetlen a vízből állnak ki, simán kiadnak egy schladmingnyi szintkülönbséget. A hó állítólag a klimatikus viszonyok miatt mindig száraz, és ma reggel esett utoljára, ami hozott egy kis enyhülést, éppen fagypont alatt a hőmérséklet, a városban enyhén olvad. Furcsa érzés két nap alatt a 30 fokos magyar nyárból a dél-amerikai télbe csöppenni.

Bőven délután érkeztem, így a sípályára ma már nem jutott időm, de este fél hat körül (mínusz 5 óra time difference) jópár autót láttam észak felől érkezni, a tetőcsomagtartókon lécekkel és boardokkal. Szóval már tudom, merre van. És igen, az imént egy európai sétált velem szemben a horvát síválogatott piros kabátjában.

Holnap minden kiderül.