Halihó, sziasztok!
Ez igazi álom volt, életem legsúlyosabb balesete előtti éjszakán álmodtam, (a blogomban le van írva az egész):
Új hó mindenütt, a csend végtelen. A délelőtti nap laposan érkező sugaraiban szikráznak a hópehely gyémántok, s a fehér takaró, csak néhol enged pillantást a földig nyomott fenyőágak zöldjébe. A látásom földöntúlian perifériás. Együtt látom az egész tájat, s benne magamat.
A harmónia bűvöletében siklok, lebegek, szállok völgybe le, hegyre fel (hogy is van ez?), s érzékelem, hogy a tájat (világot) érintetlenül hagyva, nyomot sem hagyok magam után.
Egyszer csak, láthatatlan védőhálóba ütközök, megállít valami.
Szememet a horizont alá irányítom, s lenézek. Félelmetes a látvány. Óriási függőleges fal peremén túl, egy hópárkányon állok, látom odalent a tarajos fekete sziklákat.
Első gondolat, erre nem számítottam, nincsen nálam ernyő.
Billegve egyensúlyozok a perem szélén, és igen, brrr, mintha mozdulna alattam a hópárkány.
Hideg a háton, szédülni kezdek, s verejtékes homlokkal felébredek.
Keresés
38 cm
