Az ívbelső léc baja a síkanyarokban.

Ez most itt egy egyszerű, szerintem normális logikával megérthető, helyes analízis. Kezdjük az egyenes haladással a síléceken. Itt azt kell elképzelni, hogy a haladás pont az esésvonalban folytatódik. Ez például akkor lehetséges, ha a lécek teljesen a lapjaikon futnak. Itt az a legfontosabb dolog, hogy a test tömegcentruma pont a két léc közötti vonalban halad végig és a lábaink párhuzamosan állnak egymáshoz képest. Egy másik lehetőség az, ha hóekében haladunk, széttesszük a léceink farkait de testünk nem mozdul ki a két léc közötti középvonalból és lábaink egyforma módon vannak behajlítva. Mondjuk, hagy lábaink egyforma hosszúak. Tehát az egyenes haladásnak csak ez a két feltétele. A tömegcentrum a két léc középvonalában és egyforma hosszú lábak. A síléceken a nyomások így egyformák lesznek. Ha bármelyiken változtatunk, akkor megszűnik az egyenes haladás. (A helyes egyenes haladásnál szükségünk van egy nyomásra a bakancsaink nyelvein. Ez a helyes testtartás része, de független a mostani mondanivalómtól).
Mindebből az következik, hogy ha a síző arra törekszik egy síkanyarban, hogy egyenlő hosszúak legyenek a lábai, vagy arra, hogy a tömegcentruma minél kevésbé térjen ki a lécek közötti középvonaltól, vagy arra, hogy egyenlőek legyenek a léceik nyomásai, akkor ennek az lesz a következménye, hogy egyre jobban az egyenes haladás felé fog közeledni. Ez akkor jó, ha már eleget fordult a síző a léceivel. De ezekkel a vágyakkal nem lehet se beindítani, sem pedig jól bekormányozni egy síkanyart, mert vágyainknak engedve megszakítjuk a síkanyart, vagy el se tudjuk indítani. Minden tapasztalatlan kezdő sízőnek ilyenek szoktak lenni a tudatalatti vágyai.
Ezek szerint minden síkanyar megkövetel egy asszimmetriát. A tömegcentrumunknak el kell hagynia a középhelyzetet az egyik irányba, a lábaink nem lehetnek egyforma hosszúak, a léceknek éleződnie kell, a lécnyomásoknak nem szabad egyformának lennie. Mindezeknek a különbségeknek együttesen kell változnia, a síkanyar bekormányzása idején az egyik irányba, majd a kikormányzás idején, mikor befejezzük a kanyarívet, az ellenkező irányba. Így a kanyarív végére visszajuthatunk az egyenes haladásba. Persze nem kötelező oda visszajutni, haladhatunk rézsút a pályán például, de ez nem más mint egy jól elhúzott kikormányzás.
Miféle mozdulat indít be egy síkanyart? Elvileg bármelyik fent említett tényező beindíthat egy síkanyart. Most nézzük meg a két leggyakoribbat. Ha élezéssel kezdjük a síkanyart, akkor ez bedönti a testet a kanyarív középpontja felé, a test kimozdul tehát a középvonalból, a lécnyomások nem tudnak egyformák maradni és a lábhosszak sem. De azt is elképzelhetjük, hogy mi kinyújtjuk az egyik lábunkat és behajlítjuk a másikat, erre megváltoznak a lécnyomások, a test tömege kimozdul a középvonalból, a kanyarív középpontja felé, ami élére állítja a léceket.
Akármelyik változatot végezzük el, ez oda fog vezetni, hogy a testünk tömege közelebb fog kerülni az ívbelső léchez és az ívkülső pedig távolabb fog innen kerülni. Ez megköveteli, az ívbelső léc alacsonyabb nyomását, az ívbelső láb nagyobb fokú behajlítását mint ami az ívkülső oldalon van.
Most képzeljünk el egy vonatot ami nagy sebességgel kanyarodik. Ha eléggé bedől a vonat, mert úgy építették meg a síneket, hogy felemelték az ívkülső kerekeket tartó sínt, akkor nem fogunk kinyomódni testünkkel az ívkülső ablak felé. Tehát „egyensúlyban” kanyarodik a vonat. Ezt a segítséget mi nem fogjuk megkapni a sípályától. Tehát nem tud lesüllyedni az ívbelső lécünk a hóba eléggé, vagy az ívkülső felemelkedni. Így aztán végig, az egész kanyarív folyamán kénytelenek leszünk jobban behajlítani az ívbelső lábunkat, mint az ívkülsőt, mert ha nem akkor útban lesz az ívbelső léc végig.
Mindez nem magyarázza meg az összes síelési gondjainkat, csak ízelítőt ad. Ha érdekel a sítechnikák logikus megértése és elképzelése, akkor írtam egy könyvet erről. Nézd meg a profilomat.