Síelős bioritmusom általában szeptember végén kezdi egyre erősebben adagolni a vágyat. Havas képek, freeride videók és a lassan érkező pozitív hójelentések nézegetésével még egy ideig kezelhető a kényszer, de a virtuális petting után novemberben már muszáj eljutnom az első aktusig. Az idén Sölden csábított.
A bűvös 500 kilométer sugarú körön belül sajnos a nehezen értelmezhető Dachsteinen kívül nincs más gleccser. Ezért az első őszi csúszásokhoz legalább egy órával többet szoktunk kocsikázni Kaprunig vagy Mölltalig. Viszonylagos közelségük miatt ez a két legfrekventáltabb besíző hely, de a Hintertux is igen népszerű. Sölden mintha kissé kiesne a szórásból. Itt volt az ideje ezt is
kipróbálni.
Kaprun vagy Mölltal esetében időnként azért megjátsszuk, hogy korai indulással az oda és visszautazás napját is részben síeléssel töltjük. Ezt most eleve elvetettük, a távolság miatt két teljes napot terveztünk utazásra. A sok vezetést kissé könnyíti és a tempót gyorsítja, hogy az utolsó 40 kilométertől eltekintve megszakítás nélkül autópályán haladhatunk.
Sölden keskeny völgyben, az Ötz folyó partján elnyúló, gyakorlatilag kétutcás kisváros. Az átlagos osztrák alpesi sporttelepülések látványától nem sokban tér el, talán csak élénk éjszakai élete különbözeti meg versenytársaitól. Túlfűtött hangulatú, zsúfolt, zajos kocsmákból itt nincs hiány, igen jól marketingelik például a távolabbi tájakon is jól ismert Fire and Ice bulihelyet.
Ilyenkor ősszel az alsó pályarészek és velük együtt a városból induló kabinos liftek még nem üzemelnek. Nekivágunk tehát autóval a gleccserekig kanyargó komoly szerpentinnek, amin egyébként rendszeres síbusz is közlekedik. Épp ki is fogunk egyet három kocsival előttünk, ezzel végig kocogó tempóban araszolva felfelé. Kényelmet kedvelőknek ilyenkor nem árt korán indulni, mivel a fenti két parkoló gyorsan megtelik, és gyalogolhatnak vagy pár száz métert a liftig.
A jelentésekben szereplő 70 cm hóvastagság nem tűnik soknak, mégis kiválóak a pályák. Nem esett már vagy egy hete semmiféle csapadék, ennek ellenére szépen porzik a precízen ratrakolt felület. A 3000 méter feletti részeken még a pályákról is érdemes kikalandozni egy-egy körre, mert ott már bőven van hó. Igaz, nem árt óvatoskodni közben, mert azért ez még nem az a februári 2 méter a sziklákon. 600 méter körüli szintkülönbségével a felső gleccserrészek is elég szórakoztatóak, szóval senki ne tartson attól, hogy az alsó pályák nélkül szűkös lesz a terület. Szezon eleji formában, gyorsan jelentkező combfáradással is lehet egész nap tolni. Az időjárás is hozzáteszi a magáét, ragyog a nap ahogy kell, minden adott a korai örömökhöz. Vágyakozásom beteljesedett.
Besíző túrának álomodni sem lehet jobbat, a sportosabb hétvégékre úgyis várni kell még pár hetet. Most inkább a sielős izmok visszaszoktatása és szintre hozása a cél. Viccesen hangzik, de én ilyenkor rendesen iskolázok, diktálom magamnak a gyakorlatokat és a ritmust, a három nap alatt folyamatosan emelve a tempót. Nem tudok még annyira síelni, hogy fél év kihagyás és egyéb testtájakat terhelő nyári sportok űzése után elsőre úgy menjen, ahogy szeretném. Talán ez a legfontosabb ezeken az őszi túrákon: felismerni gyengeségeinket és megbarátkozni velük. Úgy sokkal könnyebb kordában tartani őket. De addig is nem árt észben tartani, hogy nagyon gyorsan itt a tél. (A cikk 2013 novemberében született.)