Izlandi kerékpár és sítúra beszámoló

KERESZTÜL EURÓPÁN

2006. május 30-án elérkezett a nagy nap, mikor belekezdtünk merész vállalkozásunkba: elhagytuk a Dunabogdány táblát és Izland fele vettük az irányt. Nagyon jól tudtuk, hogy expedíciónk számos nehézséggel és sok megpróbáltatással lesz tele. A 6 hetesre tervezett út során körülbelül 4500 kilométer kerékpározás várt ránk, míg a gleccseren sítúraléccel nagyjából 150 km-es távon kell keresztülküzdenünk magunkat. Célkitűzésünk az volt, hogy a haladáshoz a kerékpáron és a sílécen kívül semmilyen motorikus segítséget nem veszünk igénybe, kis utánfutón szállítjuk majd az összes csomagunkat és élelmiszerünket.

A folyamatos eső és erős szél miatt már az első napokban éreztük, itt bizony, ha ragaszkodni akarunk a kigondolt etapokhoz, komolyan össze kell szednünk magunkat. Az első két nap ugyanis a tervezett napi 150 kilométer helyett összesen 250 kilométert tettünk meg - erős szembeszélben és zuhogó esőben kellett áttekernünk a Kis-Kárpátokon. Az évszakra nem jellemző felhőszakadás még a harmadik napon is tartott, ezért mire Csehországba értünk, a vízhatlan borítás ellenére is eláztak a holmiaink. Az országutakon mellettünk elhaladó kamionok rendre beterítettek minket vízzel - és azt a tételt bizonyítandó, hogy a baj csőstül jön 4 defektet is kaptunk. Össze kellett szednünk magunkat, hiszen tizenkét nap alatt mindenképpen el kellett érnünk a kitűzött célt, Dánia Hanstholm kikötőjét, ahonnan az Izlandra tartó komp indult. Ha addigra nem vagyunk ott, a következő komp csak tíz nappal később érkezik. De addig még hátra volt egy hét.
Utunk ötödik napján már beletörődtünk, hogy az időjárással nem lesz szerencsénk. Hiába nyár és június, 8-10 fok körüli hőmérsékletben tettük meg a kilométereket. Igyekeztünk minden nap kicsit többet tekerni a betervezettnél, így hétfőn, a túra hetedik napján már közel 800 km-t tudhattunk magunk mögött. Az idő tovább romlott, olyannyira, hogy Lipcséhez közeledve már 5 fokos idő és jégeső fogadott minket. Utunk tizedik napjára, Rostock városánál végre kiderült az ég.
Az ide vezető út során az időjárás viszontagságain kívül még két komoly problémával kellett megküzdenünk. Eltört az egyik utánfutó rúdja, és elázott a telefonom. Az egyik kérdést sikeresen kipipáltuk, a vonószán eltört pántjait egy németországi biciklis üzlet szakemberei segítségével meghegesztettük. Sajnos a telefont azóta sem sikerült életre kelteni. A bicikli ülését is egyre kényelmetlenebbnek éreztük, de amúgy erőnlétünk a lehető legjobb volt. Csodás tájakon haladtunk, erdők mellett sátraztunk, és patakokban fürödtünk egy este kivételével, amikor is egy panzióban szálltunk meg, kihasználva ennek minden előnyét.

Az utolsó feszes tempójú 24 óra előtt aztán jócskán gyűjtöttünk erőt, és sikerült: a kitűzött időpontra elértük a dániai kikötőt. Megkönnyebbülten szálltunk fel a kompra, magunk mögött hagytuk az utunk első komoly szakaszát, mellyel közelebb kerültünk az izlandi célunkhoz.

A Feröer szigeteken három napot elidőzve rövidebb túrákat tartottunk. Ez abból állt, hogy csillagtúrákat tettünk a hatalmas sziklákkal szegélyezett, zordon időjárású szigetek egyikén. Pár napra rá kipihenve és újult erővel szálltunk le a kompról Izlandi Seydisfjördur kikötőjében. A zimankós időjáráshoz kellően hozzászoktunk már, de a kompon utazó izlandiak mesélték, hogy a szigetükön nagy hideg és hóesés vár majd ránk. Megérkezésünkkor a beharangozott rossz idő helyett éppen hogy Izland éghajlatához képest szokatlan meleg fogadott minket. Az utakat nem hó, hanem sár fedte. Ez az enyhe időjárás és latyak olyannyira lerontotta a terepviszonyokat, hogy kénytelenek voltunk módosítani az előre eltervezett útvonalat

SÍLÉCCEL A JÉGSAPKÁN

Izlandi túránk legnehezebbnek vélt részéhez értünk. Az útirányt úgy kellett módosítanunk, hogy ezekben a napokban a sziget belső útjai az olvadó hó miatt járhatatlanok, július elsejéig le is zárták őket. A további napokban nemcsak a kilométerekkel, hanem a jeges utakkal és az akár 1000 méteres kaptatókkal is meg kellett birkóznunk. Mi több még azzal is, hogy megtaláljuk a gleccserre vezető utat - ami többek között azért sem volt egyszerű feladat, mert az út gyakorlatilag egyetlen autónyomot jelentett a homokban. Az olvadó hó azonban annyira megnehezítette a haladást, hogy néha az utánfutóra kellett feltennünk a bicikliket. Az egyre nagyobbá váló hófoltokon már helyenként tudtuk használni léceinket is.

Június 17-ét írtunk, közel 19 napja voltunk úton, mikor végre felcsatoltuk a síléceket, és ezentúl így haladtunk tovább. A jégsapkán megtett első napokban meg kellett küzdeni a deszkásra fagyott hófelszínnel, ami a napsütés hatására dél körül már megolvadt és könnyen beszakadt, így nehezítve az előrejutást. A rossz körülmények ellenére viszonylag jó tempóban, napi 25 kilométert megtéve haladtunk tovább. Annak érdekében, hogy a deszkásra fagyott hó minduntalan beszakadását elkerüljük, úgy döntöttünk, hogy a következő napokon inkább éjszaka kelünk útra. Éjfélkor ébredtünk és hajnali kettőkor indultunk. Taktikánk bevált, hiszen ez után napi 40 kilométert is meg tudtunk tenni. Egyébként ebben az időszakban voltak a legrövidebbek az éjszakák, az északi sarkkörtől csak kicsivel délebbre fekvő jégsapkán június 21-én hajnali 2-kor ment le a nap, és gyakorlatilag percekkel később már újra fel is bukkant, jócskán megkurtítva a pihenésre szánt időnket. A legrövidebb éjszaka után az idő is rosszra fordult, ekkortól már 30-40 km-es széllökésekben és hóesésben kellett haladnunk.

A jégsapkán töltött utolsó napon a szél veszélyesen erős lett, többször fel is borította a hátunk mögé kötött utánfutót. Többször kénytelenek voltunk a havon található mélyedésekben menedéket keresni, és így megvárni a szél lecsillapodását, de végül elértük a jégsapka peremét. "Sikerült!" - gondoltuk naivan. A jégsapka alján vízlefolyásokkal, hómocsarakkal tarkított kő és homoksivatag várt minket. Mégis szerencsésnek éreztük magunkat, mert egy út nyomait láttuk kibontakozni, amitől "csak" egy méretes gleccserpatak választott el minket. Nagyjából 4 óra alatt sikerült áthordanunk a cuccainkat a térdig érő, majd nulla fokos vízben. Az expedíció fő célkitűzését teljesítve még nem sejtettük, hogy az igazi viszontagságok csak most kezdődnek.

ÉLETEM LEGNEHEZEBB 4 NAPJA

Utunk 22. napján bekövetkezett, amire nem számítottunk: eltört az egyik utánfutónk tengelye! Az élelmiszer tartalékaink már vészesen fogyóban voltak, a holmiainkat nem volt esélyünk magukkal vinni, így döntenünk kellett: otthagytuk minden csomagunkat az eltörött vonószánon, csak biciklis cipőt, egy váltás ruhát és a maradék élelmiszert vittünk magukkal. Úgy terveztük, hogy ha találkozunk az úton egy autóval, visszatérünk ide a felszereléseinkért. Később kiderült, hogy ennél jobban el sem számolhattuk volna magunkat. A kegyetlenül kopár sársivatagban kerékpárjainkat gyakran kénytelenek voltunk a hátunkon cipelni - az egy megmaradt utánfutónkat pedig igavonóként magunk mögött húztuk. Az utolsó 175 km megtétele bizonyult utunk legkeményebb szakaszának. Emberekkel e pár nap alatt nem találkoztunk, cipőink, zokniaink teljesen átáztak, az élelmiszer egyre fogyott, volt hogy egész napra csak egy tál leves biztosította az energiát. Amikor már három napja hagytuk el a jégsapkát, és reményeink ellenére még mindig nem találkoztunk senkivel sem, a fizikai elcsigázottság mellett pszichés mélypontra is jutottunk. A reményt az utak lassan javuló minősége, és az emberkéz alkotta tárgyakkal való találkozás jelentette, mígnem a 4. nap eltelte után jobb terepre érkeztünk, és megpillantottuk az első lakott települést, Fossholt. Az igazi megkönnyebbülést mégis az hozta, amikor egy iskolánál végre újra élelmiszerhez juthattunk. Ekkorra én 186 cm-es magasságomhoz képest az amúgy sem sok 75 kg-os súlyomról 60 kg-ra fogytam.

Fossholtól a kikötőig még négy napot kellett tekerni, de már aszfaltozott utakon, "paradicsomi" körülmények között. Végre lehetőségünk nyílt a turisták által olyannyira kedvelt barátságos, gleccserekkel tarkított Izland megismerésére is. Innen 3 napos komp-út után Dániába értünk, ahonnan Norvégián, és az általam jól ismert Svédországon keresztül tekeregtem haza. Átszeltük hát biciklivel Európát és síléccel keresztül síeltük az izlandi Vatnajökull jégsapkát. Az expedíció talán legfontosabb célja annak megtapasztalása volt, hogy egy ilyen hosszú időtávon át (41 nap) képesek vagyunk-e megbirkózni a huzamos megterheléssel, és a szélsőséges körülményekkel. A 41 nap alatt természetesen nem csak magunkat, hanem az életbevágóan fontos felszereléseinket is tesztelni tudtuk. Sok tapasztalatot szerezve mondhatom, hogy izlandi expedíciónk tulajdonképpen felkészülés volt az igazi nagy álom megvalósítására, az Antartktisz keresztülsíelésére.

MIT KELL TUDNI A VATNAJÖKULL-RÓL?

A Vatnajökull (magyarul: vízgleccser) Antarktisz és Grönland után a legnagyobb jégsapka. Izland délkeleti részén fekszik. Vatnajökull közelében található a sziget legmagasabb pontja is, a 2119 méter magas Hvannadalshnjúkur vulkán. Az utóbbi években sok más gleccserhez hasonlóan a Vatnajökull is vesztett kiterjedéséből. Ehhez legnagyobb mértékben a sziget alatt fekvő néhány működő vulkán és az egyre erősödő globális felmelegedés járult hozzá.

Forrás: Mountex