Carlo Alberto Cimenti - freeride az olasz hópárduccal

h i r d e t é s

Carlo Alberto Cimenti - becenevén Cala - oxigén nélkül teljesítette ezeket a csúcsokat, amíg tudott sível, fókával taposva felfelé, aztán pedig a hátán cipelve tovább a léceit. A végén pedig szépen lesízett róluk, helyenként 4000 méter szintet is csúszva. Az olaszországi Sestiére közelében töltöttünk együtt egy izgalmas napot.

Két napja zuhog a hó. Ma reggelre ugyan kicsit alább hagyott, de 48 órán keresztül olyan kitartóan, szinte átláthatatlanul sűrű fátyolban hullott, mint ha soha nem is akarna megállni. Így elég nehézkesen jutunk el sílécen Sestriere-ből a Pragelato nevű mini-síterepig: az átkötő liftek egy részét még csak most ássák ki későn kelő kezelőik, a pályákon mindenütt térdig érő szűz hó. Pragelato egy piciny falu valahol az olasz Via Lattea síterepének hátsó szegletében, egészen közel a francia határhoz. Komoly sífutó bázis működik itt, és valamikor lesikló pályákat is kialakítottak a hegyoldalban. Ezekre most már csak egy ősöreg duplaszékes és egy hosszú tányéros lift emlékeztet. A pályákat lassan elkezdte visszafoglalni a természet, csupán egy szerviz utat taposnak ratrakkal, ezt is csak a középállomástól a tetejéig.

A hegyet ugyanis a freeride híveinek adták: 1000 méter szintkülönbség, 8 négyzetkilométernyi felület, mindössze két működő lift. Hütte, vécé, ilyesmi nincs a hegyen, csak a duplaszékes völgyállomásánál egy kis bolt és kölcsönző, odébb pedig néhány hangulatos kocsma. Pragelato része ugyan a Via Lattea pályarendszernek, de a bérlethez még egy kiegészítő jegyet kell ide venni (felnőtteknek 15 Euro/nap). Olyankor nem is működtetik itt a lifteket, amikor nincs a freeride-hoz megfelelő mennyiségű hó. Cala már vár minket a liftnél. Kérdezi, hogy mindegyikünknél van-e lavina-szett, azaz valamilyen jelzőkészülék, lapát és szonda. Ezek nélkül ugyanis itt nem is engednek fel a liftre, a kezelők ellenőrzik a cuccot. Egyéb extra felszerelés ugyan nem kötelező, de szinte mindenki ABS-es zsákokkal a hátán közlekedik. Csatlakozik is hozzánk Cala egyik barátja és szponzora, a Ferrino cég tulajdonosa, Anna Ferrino, aki már az ötödik generáció óta vezeti az outdoor cuccokat gyártó családi manufaktúrát. Legújabb fejlesztésű légzsákjukat ismerhetjük meg és tesztelhetjük ma, hab a tortán a magunkfajtának.

Az öreg liftek meglepő gyorsan leküzdik az 1000 méteres szintet, fenn állunk a gerinc alatt, közben a havazás is szinte teljesen leállt. Vagyunk vagy húszan, újságírók a világ minden tájáról, magyarok csak ketten – mellettem épp az Origo fotósa kattintgat. Cala gyorsan két csapatba oszt minket, tapasztaltabbak vele, kevésbé tapasztaltak az egyik kollégájával mennek, aki mellesleg Olaszország freerider bajnoka.

Elképesztő mély a hó, comb fölé, de sok helyen simán derékig ér, a laposabb részeken ezért igen nehéz is benne haladni. Ahogy meredekebbre érünk, és tudunk csinálni egy-két ütemesebb ívet, a finom púder sűrűn felporzik egészen a fejünk fölé, beborítva mellkasunkat, arcunkat. Olyan ez, mint amilyenre az ember a képek és filmek alapján mindig vágyakozik, de soha nem adatik meg neki. Nem csoda, hogy mindenki ujjongva csapat lefelé. Olyan adrenalinbomba robban bennem, hogy a fülemben hallom szívem boldog zakatolását. Vagy tízen sízünk együtt a viszonylag szűk csapáson, mögöttünk elképesztő hó-porfelhő. Cala is ujjong, időnként lassít, és mutatja, hogy majd itt jobbra, ott balra tartsunk. Szinte kikapcsolja az agyam a külvilágot, mint ha a minden csak ez lenne, itt.

Aztán egyszerre a tányéros lift aljához érünk, Cala is fülig érő szájjal vigyorog, és már mutatja is: indulás újra felfelé. Kör kört követ, mindig újabb és újabb útvonalon. Nyomokat itt előttünk még nem nagyon karcoltak a hóba, lehetnek rajtunk kívül még vagy tízen az egész hegyen. Később Cala bevisz minket az erdőbe is, de ennek mi most kifejezettem örülünk. Mesebeli a hangulat, és a hó ugyanolyan mély, mint kint. Ez nem örökzöld fenyves, hanem lombhullató erdő, ami jobban átengedi a havazást, így még a fák törzsét is vastag fehér lepel borítja. Elindulunk felfedezni az alsóbb részeket, a székes lift nyiladékát használva fő csapásnak, de ahol ritkásabb, gyakran betérünk az erdőbe. Itt már azért találunk egy-két nyomot is, bár a sízőket, akik képesek voltak előttünk lejönni erre, nem látjuk sehol. A terep nagyon változatos, meredek, sűrűbb részek és laposabb tisztások váltják egymást, időnként váratlan szűkületekkel, vagy hajmeresztő letörésekkel tarkítva. Cala magabiztosan mutatja az utat, itt született és nőtt fel a szomszédban, pici gyerekkora óta ezekben az erdőkben sízett, álmában is lerajzolná pontosan az összes sziklát, patakmedret és kidőlt fát.

Lassan kibontakoznak alattunk a falu havas háztetői. Innen már nyílt a terep, mehetünk bárhol. Igaz, sokkal nehezebb is teljesen szűz részeket találni – úgy tűnik, itt lent mégiscsak többen mozognak. De az élmény nem tompul. Olyan átható ereje van ennek a helynek, hogy nem csak most, de életemben nem fogom elfelejteni.