Egy kuloár a Dolomitok szívében

Mintha egy kútba néznének bele, 45-55 fok közötti meredekséggel borul a mélységbe a keskeny hócsík, hogy 1000 m szintkülönbséggel lejjebb kiszélesedjen és ellaposodjon. Néhány nap eltelt az utolsó havazás óta és a lejtő biztosnak tűnt lavinaveszély szempontjából. A kétüléses felvonó lassú menete elég időt ad a feladat újbóli átgondolására. Kötél, beülőheveder, jégcsákány – minden megvan – ki tudja melyik fog kelleni?! Az első 20 m nagyon meredek, talán a 70 fokot is eléri. Van hely kötelet kikötni és beereszkedni, de én egyszerűsíteni akarok és jégcsákányt a síbothoz erősítve léceim vékony éleire hagyatkozva, oldalazok bele a mélységbe.

Még néhány lépés és erősödik a belső késztetés hogy meg kellene ugrani az első fordulót. Egy határozott elrugaszkodás, és a lécek a levegőbe kerülnek. A lejtő esésvonalát keresztezve akadnak meg újra az élek a puha havon. Alattam egy szikla benyúlása szűkíti az amúgy is keskeny hócsíkot. Talán utána már laposabb lesz?

Az ugrások követik egymást, próbálok dinamikus ritmust vinni a mozgásba. Talán még 10 ugrás és elérem a sziklaszűkületet, de nem sikerül, meg kell állnom és utat engedni az általam elindított hófolyásnak. Túl a szűkületen nem enyhült a lejtő, sőt a keskeny hócsík áthajló sziklatömb alá vezet be. Egy újabb szűkület, felugrani sincs lehetőség. Néhány lelépkedő mozdulat. A léceim épphogy elférnek keresztbe a sziklák között. Megállok, biztos lépést rúgok magamnak pihenőállásként, kesztyű le, óvatos mozdulatok, nehogy valami lecsússzon a mélységbe és néhány fotót készítek. Indulhat tovább az ugrálás, minden figyelmem az élek biztos megakasztására irányul. 7 ugrásonként állok meg utat engedni a hófolyásoknak. Már több mint 30 perce a folyosóban vagyok, amikor az érzéseim és reflexeim előbb érzékelik mint a tudatom, hogy már ugrás nélkül az esésvonalon is, a havon tartom a síket. A lejtő megenyhült. Ha szélesebb lenne, egy erős fekete pályára emlékeztetne. A hó is biztosan áll, nem akar minden terhelésnél lecsúszni. Alattam a kiszélesedő - a sziklák árnyékából felszabadított – napsütötte lejtő, és hívogató nyugalma bennem is felszabadítja a feszültséget. Az íveket lehet hosszabbra engedni és ez a mozgás már a sízésre hasonlít. A katlan egyre szélesedik, és a puha hóban a léceim biztosan vezetnek. Még néhány km siklás a napsütötte érintetlen lejtőn és elérem a műutat.