Gyerekszáj történetek egy autista kisfiú síeléseiről

Mindjárt itt van a szabályok világa.
Műanyagpályás oktatáson a Nanooknál. A pálya aljában egy szélesebb fehér sávon páran figyelnek. Közülük egy idősebb úr rendezgeti a lecsúszkáló nebulókat.
- Gyerekek! Ne gyertek idáig ki! Ez itt a szakadék! Ide nem szabad lecsúszni, mert leestek! Tessék szépen bekanyarodni a felvonóhoz, még mielőtt ideérsz!
Gyermekem visszaevickél, nem szól semmit, de látom rajta, hogy valami nem stimmel. A következő körben aztán egy szép ívvel, még a tiltott sáv előtt bekanyarodik a felvonóhoz.
- Na látod! Ezt szépen csináltad! – jön a dicséret.
- Jó! Rendben! – válaszol – De Te miért ácsorogsz a szakadékban? Eplényben a Nordica Síarénában síelünk. A gyermeki egyszerűség párosulva az őszinte, természetes érdeklődéssel néha meglepő kérdéseket eredményez. Úgy jön ki a lépés, hogy több körben is együtt csúszunk egy kislánnyal és az anyukájával. Peti ismerkedik, kérdezősködik a kislánytól. Megtudja, hogy több napja vannak itt, a közelben szálltak meg. Tetszik neki a társaság, igyekszik úgy irányítani a dolgokat, hogy egyszerre legyünk a felvonónál. Egy kicsit lemaradunk. Nem gond, mert anyukának is feltűnik a dolog, hogy a két gyerek együtt szeretne menni. Nagyon rendes, segít, szól a kislánynak, a kapunál bevárnak minket. Ahogy helyet foglalunk egymás mellet, gyermekem első kérdése az anyukához:
- Szia! Nektek sok pénzetek van?
Azt hiszem, az anyukánál csak én vagyok jobban zavarban. Szeretnék lelépni, eltűnni. Keresném a menekülő utat. De nincs. A négyüléses MaxxMotion a maga dupla x-ével még hosszú percekig ballag felfelé az Ámos hegy oldalában. Mire megtalálom a szavakat, a gyerekek már rajzfilmeknél tartanak. Anyuka részéről elnéző mosoly. Aztán csak megérkezünk. Teljes megkönnyebbülés, vidáman csúszunk. És a nap végéig még jó néhány kört teszünk, együtt. Van, mikor minden jól alakul.
Békésen falatozunk Eplényben, a Holle Anyó Éttermében. Halk duruzsolások, a nyugalom és a jól megérdemelt pihenés szigete. Egy társasággal bejön egy fiatalember és nagyot nyögve helyet foglal:
– A fenébe, de fáj a lábam! – mondja.
Mire Tündérem ellentmondást nem tűrően azonnal reagál:
– Nem beszélünk csúnyán!
Megáll a kezemben a kanál, a teremben hirtelen súlyos csönd. Körülnézek, mindenki idefigyel. Az autista típusú gyerekek szülői a kommunikáció megkönnyítésére képes kártyákat használnak. Az egyik ismerős szülőnek ilyen helyzetre is van egy táblája: "elnézést, a gyerek nem neveletlen, autista". De itt nincs semmi szükség ilyenre. A vendégek között sok a családos, mosolyognak, a gyerekek egyetértően bólogatnak. A társaság az első meglepődés után veszi a lapot:
– Jogos az észrevétel! Francot lehet mondani?
Peti egy kis tanácstalanság után körülnéz, mint aki közvélemény kutatást tart, aztán a helyeslő mosolyokra rendelkezik:
- Azt lehet, az nem csúnya!
Nevetnek, szent a béke.

U.i.: Ha valaki a fentiekkel és a vele megtörténtekkel kapcsolatban bármi hasonlóságot vél felfedezni, az nem a véletlen műve. Mi voltunk. Vagy valaki más. :)

Szerző: Tombor Zoltán (TZoli)