Rémálom a fekete pályán

Briancon és Grenoble között, 1850 méter magasan épült kis város Alpe d'Huez. Már ide feljutni sem mindennapi élmény a behavazott, 180 fokos kanyarokkal tarkított szerpentinen.

1994-et írtunk. A családdal '92-ben már voltunk Alpe d’Huez-ben, egy hetet síeltünk, de nagyon tetszett, csábító volt, hogy nem csak síelni lehetett itt: teniszezni, úszni, korcsolyázni is volt lehetőség. Minden igényt kielégített, a bérlettel bárhová bemehettünk.

Óriási hószakadásban érkeztünk meg, hólánccal is csak kínok között jutottunk fel a szerpentinen. Ez után még további 2 napig szakadt a hó, harmadik napra pedig kiderült az ég, csodálatos napsütésre ébredtünk. Irány a Pic Blanc csúcs!
A csúcs alatt a pálya kettéágazik, az egyik út egy alagútba vezet, a másik ág az említett kemény, 16 km hosszú fekete pálya felé visz.
Természetesen csak fotózni szerettünk volna felmenni, mivel azt tudtuk, hogy az alagút le van zárva, a pályákon is veszélyes, 1,5 méteres friss porhó állt. Siettünk, az első 40 személyes lifttel fel is értünk a csúcsra. A liftben 5-6 síelő utazott, egy pár hódeszkás, egy fiatal házaspár és én a férjemmel. A fiaink azon a napon Oz En Oisans-ba mentek síelni, délután 4 órára beszéltük meg a találkát a nagy liftnél. Körbefotóztuk az Óriásokat, -10 fok volt, és 1000-rel sütött a nap. Ezután az volt a terv, hogy a lifttel szépen visszamegyünk. Na de nem lehetett, mert a liftkezelő tudtunkra adta, hogy közben olyan nagy szél lett, hogy a kabinok közlekedése veszélyessé vált. Odavitt bennünket egy táblához, és közölte, hogy ezen a pályán tudunk lemenni. Ott fenn a csúcson nincs se hütte, se szálloda. El kellett indulni. Fekete pályán, szűz hóban. No akkor még nem tudtuk, mire is vállalkoztunk! Köröskörül durrogtak a mesterséges lavinákat indító robbanások. Csak csúsztunk, láncszerűen, elől a fiatal barátunk, mi nők, és hátul pedig a férjem. A fiúk jobban síeltek, mi sem voltunk már kezdők, de nem voltunk a pálya ördögei. Időnként megálltunk pihenni, az idő csak ment, és sehol nem láttuk a pálya végét.

Végre! Megláttunk egy kicsi kunyhót, vöröskereszttel, egy hegyimentő pont ott volt. Megkérdeztük tőle, hogy hol is vagyunk? Sok van még az útból? Térképen megmutatta, hogy az utunk felénél járunk. Ekkor hallottam egy helikopter zúgását és gondoltam, felkéredzkedem, mert már kezdett elfogyni az erőm. Na ebből nem lett semmi, mert azok közül, akik velünk jöttek fel egy kabinban, az egyik hódeszkásnak nyílt lábszártörése lett, miután egy sziklának csapódott. Még jobban bepánikoltam! Időnként a férjem rámszólt: "már megint lavinaomlásban síelsz?!"

Figyelmeztetett, elesni nem szabad! A mély porhóban könnyen eltűnhet a léc és a bot. És mégis, hiába volt széles a pálya, valahogy összementünk. Szerencsére nagyobb baj nem történt, de az egyik lécem eltűnt. Kerestük a nagy hóban, és egy ici-pici hegye kilátszott: ez volt a szerencsénk! Leértünk a völgybe, de lejjebb kerültünk, mint a város. Újra felültünk egy kétszemélyes liftre, onnan megint le kellett csúszni, és beülni egy összekötő aranyos, kétszemélyes kabinos liftbe, még zene is szólt. Ez vitt el bennünket a nagy középállomásig, ahonnan már lecsúszhattunk a fő lifthez, ahol a megbeszélt randink volt a fiainkkal. Közben rendesen besötétedett, megint szakadt a hó. A kimerültségtől hullottak a könnyeim, a gyerekeink pedig már a hegyimentőknek akartak szólni.

Ez volt életem legnehezebb és egyben legemlékezetesebb síelése. Egy nap, egy menet, a Pic Blanc csúcsáról, a 16 km-es fekete pályán, szűz hóban! 21 éve volt, de még ma is a "félelem bérének" érzem azt a napot, pedig akkor csak 49 éves voltam.

Szerző és főszereplő: Dr. Kosztoványi Istvánné