Menü ≡

Síelés, avagy minden kezdet nehéz

2015.03.17.
Csorba-tó, 1983. A havas lejtőn vagyok, szikrázik a nap, a fenyők ágai megadóan csüngenek hóterhük alatt. "Az nem lehet, hogy én ezt meg nem próbálom!" – kiáltottam a szálló teraszán, és szemem óriásira tágult, hogy minél jobban befogadhassa a látványt.
h i r d e t é s
Apró, színes kis pontok kanyarogva ereszkedtek le a lejtőn, aztán a felvonó előtt toporgó hosszú sor végére siklottak.
Egy napig szájtátva álltam a pálya szélén, figyelve, hogyan is kell ezt csinálni? Síoktatót messziről sem láttam, így maradt a találgatás: mitől is kanyarodik el egy síléc? Másnap aztán irány az első fellelhető síléckölcsönző. Azóta is elfog a nevetés, ha arra a 140 centis, világoskék falécre gondolok, aminek a vége olyan rojtos volt, hogy fogvájót tudtam volna hasítani belőle. A cipő egy levitézlett, sötétbarna csehszlovák förmedvény volt. Nem számított, itt volt a lehetőség, én is csúszhatok!

Kikerestem a szálloda mellett egy dombocskát. Nem volt magasabb, mint egy átlagos szoba, de eleinte leküzdhetetlen hegyoromnak tűnt. Kezem görcsösen kapaszkodott a síbotokba. Fél nap kemény gyakorlatozás után aztán eljutottam odáig, hogy állva értem le a domb aljára, nem elvágódva. A siker szárnyakat adott. Azt sem éreztem, amit a sícipőnek csúfolt kínzóeszköz művelt velem, estére bokáim körül duzzadt, lila csíkok éktelenkedtek. Biztosan fájt is, de nem éreztem, mert ÉN síeltem!
Két nap gyötrődés után vettem egy valódi hófehér Botas bőr sícipőt, amit már igen megszolgáltam.

Aztán egyik reggel búcsút mondtam gyakorló dombocskámnak, és ahogy a nagyok, vállamra véve a sílécet, kimerészkedtem az igazi sípályára. A felvonót megpróbálni még nem volt merszem, ezért a pálya szélén araszolgattam gyalog felfelé, időnként visszanézve, hogy innen már le merek-e csúszni?
De azt még mindig nem értettem, hogy mitől kanyarodnak el a többiek? Próbáltam utánozni a mozdulatot, némi popsi riszálás után egyszer csak sikerült az első irányváltás: hurrá, tudok síelni!

Azért még mindig vágyódva néztem a hatalmas hegy teknőjében a buckákat kerülgető alakokat. Ha én egyszer ilyen szépen, lassan le tudnék jönni! – sóvárogtam a tudás után.
Minden nap magasabbra küzdöttem fel magam, a hét végén aztán ott álltam a tányéros felvonó előtti sorban. Az arcom égett az izgalomtól, a kezeim jéggé fagytak az ötujjas műbőr kesztyűben.
De sikerült, húzott felfelé a szerkezet. A kiszállás nem volt bonyodalom mentes, de mivel mások is érkeztek oldalra borulva, nem zavart a dolog. Felkecmeregtem, és odaálltam megkísérelni az első nagy lecsúszást. Felidéztem frissen szerzett tudományomat: popsi jobbra-kanyar, popsi balra-kanyar!

A feléig egész jól ment, akkor azonban kezdtem érezni edzetlen lábaim remegését. Tudtam, nem vagyok ura a helyzetnek, a lécek irányíthatatlanul, sebesen vittek lefelé.
Még a becsapódás előtt elrikkantottam magam: "aki magyar, vigyázzon!" – és előretolt kézzel, a botokba kapaszkodva belezúdultam egy hókupacba.
Az őrangyalom jól dolgozott, mindenki megúszta. Szememből, számból kikotortam a havat, majd lopva körülnéztem, ki látta dicstelen megérkezésemet? Persze, hogy sokan, a magyarok meg mind nevetőgörcsöt kaptak, ők értették, amit rémületemben kiabáltam.

A gondolat akkor befészkelte magát az agyamba: jobb lenne ezt oktatótól megtanulni! Pár év múlva aztán rátaláltam egy csapatra, ahol igazi profik foglalkoztak velünk. De azt a kezdeti "csóválós" súlypontáthelyezést a mai napig sem tudták tökéletesíteni, bárhogy is próbálták. Ez lett az én jellegzetes stílusom, emlékeztetve a kezdet nehézségeire. Azóta is, ha szépet álmodok, mindig a havas lejtőkön siklok lefelé, és átjár az eufórikus érzés: a szabadság, és a száguldás öröme.
Még mondja valaki, hogy egy szerelem nem tart ki 30 évig!

Szerző és főszereplő: Pálné Tóth Gyöngyi
Szólj hozzá, legyél az első!
Kapcsolódó címkék:
Kapcsolódó cikkek:
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »