Sífutás profin és vidáman - American Birkebeiner 2016

h i r d e t é s

"A verseny a norvég Birkebeinerrennet amerikai copy-ja American Birkebeiner néven, csak itt nem kellett hátizsákot vinnünk. Úgy látszik idén ilyen copy versenyeken indulunk, előbb Vasaloppet, most meg Birkebeiner…" - írja Vasziljevics Erika a Sífutólány blogon.

Erika beszámolója a versenyről:

Az American Birkebeiner Amerika legnagyobb sífutóversenye, ahol több mint 13.000 sífutó indul összesen a különböző versenyszámokban, tehát a feeling leginkább a Vasaloppethez hasonlít.

A kocsmában plakátok hirdették, hogy itt bizony verseny lesz, és a bejáratnál találtam egy csomó programfüzetet, ami a versenyről szólt, tele külön a versenyzőknek és külön a nézőknek szóló információkkal. Rögtön mindent megtudtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, hol lesz, mikor lesz. Ez így nagyon profi volt.

Megtudtuk, hogy az autóúton nem messze a szállástól van egy parkoló és egy melegedő, és ott megy a Birkie pálya. Elmentünk oda, és onnan síeltünk kb két órát a fantasztikus pályán. Ó, ha ilyenünk lehetne itthon, micsoda edzéseket lehetne ott csinálni! Igazi örömsíelés volt. Mázlisták.

A szint 1400m d+ lesz, de ezekkel a hullámokkal akkor még olyan furcsa volt elképzelni, hogy hogyan fog az a sok szint összejönni. Aztán megtudtuk. Edzés közben csak mi voltunk a pályán, rajtunk kívül senkivel sem találkoztunk. 1-2 motoros szános keresztezte a pályát (erre ők nem jöhettek rá), lelkesen megálltak, megvártak, integettek, köszöngettek, szép napot kívántak. Tök jó fejek voltak.

Aztán ahogy kezdtek szivárogni a síelők, úgy lettünk egyre népszerűbbek, hogy magyarok vagyunk. Mindenkinek az volt az első kérdése, hogy nálunk mennyi hó van? Hát erre mit is mondjunk...

Az edzés végén megnéztük azt a melegedőt. Tényleg meleg volt. Egy házikó az út és a sípályák mellett, ami állandóan fűtött, hogy aki síelni szeretne menni, az át tudjon öltözni. Voltak benne öltözőkabinok, egy csomó asztal és székek, kandalló tűzifával, mikro...stb. És ki volt írva, hogy a pályadíjból például ezeket finanszírozzák. Ó, ha ilyenünk lehetne itthon!

Csütörtökön délután nyitott az expo, úgyhogy bementünk és felvettük a rajtszámunkat. Jó kis expo-t rittyentettek, volt minden, mi szem-szájnak ingere. Aztán eleredt az eső, és erősen plusz volt meg fújt a szél - ez a legrosszabb kombináció.

Pénteken már nem síeltünk, mert másnap verseny. Délelőtt feltettük a csúszówaxot, aztán beautóztunk Haywardba az expo-ra, hogy megtudjuk milyen tapadówaxot ajánlanak a profik, mert akkor is esett az eső. Haywardban a Swix ajánlása nem tetszett, úgyhogy most maradtam a Toko mellett. Az eső miatt klisteres idő lett, aminek én örültem, mert én jobban hiszek a klisterben, mint a rúdwaxban. A baj az volt, hogy csak annyit tudtak biztosan, hogy valahol nulla fok körül lesz a hőmérséklet.

Mivel esett az eső, és ha nulla alá megy, akkor az megfagy, jó gyors pálya lesz, de kell jeges hóra is waxolni, viszont ha nem megy nulla alá, akkor meg kása lesz, lassú, ahhoz meg nem kell a jeges wax. Annyira kevés választja el a jó pályát a vacaktól - csak néhány fok.

Másnap reggel felkeltünk és indulás a versenyre. A kocsit Cable városka határában, egy hatalmas parkolóban lehetett letenni. Onnan azzal a klasszikus sárga iskolabusszal vittek át minket a verseny rajtjához.

A rajt is nagyon meg volt szervezve, sok hullám volt, külön a skating, és külön a classik, és hozzánk csapták még a féltávosokat is. 3 lépésben lehetett eljutni a rajtvonalhoz, folyamatosan engedtek minket egyre közelebb és közelebb, és csak az utolsó részben lehetett felcsatolni a lécet. A pálya vezetése elég mókás volt. A skating és a classik egyszerre ment, hol egymástól távol, hol közelebb, volt, hol teljesen egymás mellett futott a két track és volt olyan is, hogy egy pályára tereltek össze minket. Aztán kb. fél távtól végleg összeboronáltak minket egy pályára.

A wax, hát mit is mondjak, a jeges wax (piros) már nem kellett volna. Nem volt annyira rossz, de rángatott a léc. Nem fagyott sajnos éjszaka sem, napközben meg bőven plusz volt, de csak így utólag okos az ember és most már tudom, hogy csak sárgát kellett volna feltenni, az nem rángatott volna és gyorsabban is csúszott volna….

A verseny óriási hangulatban telt, főleg az első felében. Sokan beszéltek hozzám, honnan jöttem, amikor meglátták a lécemen a matricákat, azok mindig nagy sikert aratnak, amikor elmentem valaki mellett megdicsért, "great job", "good race", "enjoy it" - kiabálták, sokan dumáltak is egymással.

A szurkolók itt is kitettek magukért. Volt egy komplett dobolós társaság, azok nagyon jók voltak, voltak zenészek hatalmas erősítőkkel, egy magányos tangóharmonikás, mindenféle mókás jelmezek, és sok sok drukkoló, kolompolós ember. Ahogy közeledett a vége, úgy adódott össze a sok-sok domb, gyűlt a fáradtság, és már nem csodálkoztam azon, hogy a szint 1400 d+, valóban összejött, nem volt tréfa. Az utolsó 1 km már a városban volt, aztán fel egy hídra, majd végre a szemem elé tárult az utolsó 400 méter, a célegyenes, ami sunyi módon még enyhén emelkedett. Viszont ezt sosem felejtem el.

Elképesztő őrjöngő tömegek biztatása között futottunk be a célba! Tényleg őrjöngtek, kiabáltak, csörögtek, zörögtek, harangoztak, kolompoltak, fütyültek, dudáltak, mindent, amit csak el tudsz képzelni, és rengetegen voltak!

Másnap délelőtt bementünk Haywardba, hogy bepecsételtessük a Worldloppet Passport-ba a versenyt, és az egész kisvárosban mindenhol ki volt rakva egy újság, amiben név szerint az összes versenyző eredménye fel volt tüntetve, az összes versenyszámban. Azért mi ez, ha nem profizmus?

Hónunk alá csaptunk mi is egyet, és átböngészve láttuk, hogy bizony vannak olyan 70+os bácsik, akik mindkettőnkre rávertek nem is keveset. Na kérem, ez a cél, hogy mi is még 70 év felett ilyen versenyekre járjunk :-) Jó sport ez nagyon!