Síléccel Grönland gleccserein

Grönlanddal kapcsolatban nem beszélhetünk zsúfoltságról, hiszen itt mindössze 56 ezren élnek 2,1 millió négyzetkilométeren, azaz a népsűrűség 39 fő négyzetkilométerenként. A méreteket jól szemlélteti, hogy Grönland egyik nemzeti parkja nagyobb, mint bármelyik európai ország. Bárki, aki valamennyire is el tud igazodni a világtérképen, könnyen beláthatja, hogy mennyire nem a legpontosabb a világ legnagyobb szigetére a zöld (lásd Greenland) elnevezés. Olyan ez, mintha Adolf Hitlert a béke követének neveznék. A név mégsem tévedésből született - hanem inkább marketingtrükk, melyet Erik, a viking eszelt ki, hogy bevándorlókat csábítson az általa jó ezer éve felfedezett, csupa jég és hó szigetre. Páran aztán követték is Eriket, mára a norvég telepesek mégis nyomtalanul és rejtélyes körülmények között eltűntek. Ma már persze Erik sem szorulna félrevezető reklámfogásokra, hogy látogatókat csábítson Grönlandra. Sokan vannak ugyanis, akiket csábítanak az érintetlen porhavas vidékek és az egy négyzetkilométerre jutó sízők elhanyagolhatóan alacsony száma. Május közepén Papi Tuomala, Tatu Lehmuskallio és jómagam repülőre szálltunk Grönland felé, hogy egy kicsit e számok mögé nézzünk. Végső úti célunk a távoli partszakaszon Søndre Isotoqfjord volt, ahol Adam Lyberth, Levi Levisen és Ludvig Kreuztmann vártak ránk. A felszerelést a motorosszánok utánfutóira tettük és felsuhantunk a 900 méterrel feljebb fekvő kis síterepre, az Apussuit-gleccser tetejére.
Kicsit mondtam volna? Inkább apró. Vagy inkább aprócska, hat kezdetleges épülettel és egyetlen sílift nélkül. Már május vége volt, mégis mi voltunk az első vendégek a szezonban Apussuitban. Grönland nagyon más ország, ahol másfajta megoldások kellenek. Apussuitban – ahol huszonnégyen dolgoznak – a sízés újszerű megközelítése a sofőrös motorosszán.
Ha mindennap máshol akarunk szűz hóban síelni, akkor itt megtehetjük. Apussuit besízhető területe 1200 négyzetkilométer, azaz hármunkra fejenként 400 négyzetkilométer terep jutott!

A síközpont létezése nagyban köszönhető Adam Lyberthnek, aki grönlandi lakosként jobban ismeri az Apussuit-gleccser vidékét, mint a helyi jegesmedvék, és akinek a túravezetői képességei nélkül itt nem lehetne akármikor síelni. Elég néhány szót váltanunk ezzel az alacsony, csupa izom emberrel, és érezhetjük, hogy Adam úgy ismeri szülőhelyét, Maniitsoqot és annak környékét, mint a tenyerét, de rendkívül szereti és büszke is rá. Az volt az érzésem Adammal kapcsolatban, hogy ha útjába akadna egy farkas, egy bálna vagy egy rozmár, a találkozásból ő kerülne ki győztesen. Akik porhavas terepekre vágynak, a legtöbb síterepen túravezetőre kénytelenek hagyatkozni. Itt, Grönlandon a vezető nemcsak azért szükséges, hogy elvezessen minket a legjobb, érintetlen hómezőkre, hanem azért is, hogy távol tartson bennünket az életveszélyes gleccserszakadékoktól és jégfalaktól, melyekben a gleccserek általában végződnek. Adamet követve napról napra olyan helyeken kavarhattuk a porhavat, amelyek a legkülönlegesebbek voltak minden terep közül, ahol valaha is síelhettem.

Gyakran csúsztunk jeges-kék gleccsertavak partján, máskor pedig a fjordok közelében, ahonnan letekintve a sötét víztömeg emlékeztetett minket arra, hogy hol is járunk. Amíg ott voltunk, több útvonalon is lesiklottunk az 530-asnak nevezett tóhoz. Egy olyan helyen ugyanis, ahol a hegyek, tavak, fjordok, gleccserek és egyéb természeti képződmények száma jóval felülmúlja a lakosok számát, talán nem olyan furcsa, hogy gyakran nem nevük van, hanem számuk vagy még az sem. Nem mindig volt könnyű mutatvány ezeket az ismeretlen helyeket besíelni. Az 530-as tó környékén például akadtak annyira jeges és sziklás területek, hogy lehetetlen volt síelni, nem beszélve arról, hogy sokfelé képtelenség volt időben észrevenni, hogy miben végződnek a lejtők, illetve azt, hogy merre is emelkednek a sziklák. Adam volt az egyetlen, helyismerettel rendelkező vezető, de egyszerre síelni és motorosszánt vezetni még ő sem tudott. Vagy talán mégis?
Vezetőnk egy remek ötlettel állt elő, hogy megoldja a dilemmát. A kezünkbe nyomott egy walkie-talkie-t, visszament a tóhoz és onnan irányított minket, akik a kiindulási helyen vártunk, ami alig volt kivehető lentről. Ezután sorban felállították a motorosszánokat, hogy azokkal jelezzék számunkra a követendő utat. Miután az első nyomokat lefektettük, ezekre már persze nem volt tovább szükség.

A gleccser felső részei általában lankásabban indultak és fokozatosan váltak egyre meredekebbé, néhol egészen 45 fokig. A legmeredekebb részeken más okból is nehéz volt síelni. A felszíni hó nagy része rendszeresen lekopik a meredek lejtőkön, és sohasem lehet tudni, hogy mikor esünk az alatta lévő kőkemény jégre megszégyenítően csúszva, aminek senki sem örült volna egy ilyen veszélyes területen. Alatta a jégfal úgy várt, mint egy türelmes merénylő, hátha valaki valamilyen őrültségre szánja el magát.
Adam megemlítette, hogy nyugatabbra egy másik útvonal is levezet a hegyről, egy szűz lejtő, amelyen még soha senki nem síelt. Arra a napra azonban már eleget szórakoztunk, a szűz lejtőt egy másik napra hagytuk.

Az első napon már este fél kilenc volt, mire befejeztük a síelést, azaz közel tizenkét órán keresztül síeltünk! Visszaszálltunk „grönlandi lovaink” nyergébe a nap utolsó menetére. Itt kell megemlítenem, hogy Adam úgy vezeti a motorosszánt, mintha egy Porsche volánja mögött ülne az üres autópályán. Százas tempóban és halálfélelemben száguldottunk vissza a táborhelyünkre.

A napok gyorsan teltek. Fél napot töltöttünk egy 35 fokos meredekségű, „Az igazság pillanata” névre keresztelt hegyoldalban, élveztük a siklást többfelé, jó néhány névtelen terepen. Voltak napok, amikor a köd igencsak megnehezítette a sízést. Szinte vakon csúsztunk, tapogatózva. Adam persze nevetett rajtunk, ahogyan a rossz látási viszonyok között botladoztunk. „Ma nem is olyan nagy a köd” – mondta. „Van, mikor a tábor egyik épületéből nem lehet ellátni 50 méterre, a szomszédos házig. Ha ilyen időben havazik és a szél is erősen fúj, kötelet kell az épületek között kifeszítenünk, hogy ne tévedjünk el!”

Esténként a térképet tanulmányoztuk, hogy eldöntsük, merre síeljünk a következő nap. Egy ilyen alkalommal akadtunk a térképen az „Adam-csúcsra”. Persze megkérdeztük túravezetőnket az elnevezés eredetéről, és gyanúnk beigazolódott: a helyet róla nevezték el, hiszen ő síelhetett le először a csúcsról.
Ekkor jöttem rá, hogy a síelés itt még az alaszkai viszonyokhoz képest is nagyon más. Alaszkában és Grönlandon is rengeteg szűz lejtőt és névtelen hegyet találni, de Grönlandon azzal síelhettünk, aki a térképet készíti! Ez Adam saját birtoka volt. Senki sem ismerte ezeket a hegyeket jobban, mint ő, és senki sem értett nála jobban a vidék feltérképezéséhez. Név nélküli csúcsokat találtunk mindenfelé, melyek csak arra vártak, hogy Grönland egy új térképén a mi nevünket viseljék, Tatu-tetőként vagy Petterson-csúcsként. Olyan volt, mintha Amerigo Vespuccival hajóztunk volna!

Végül mégsem nyílt újabb alkalmunk felfedezőt játszani. A felhős, kiszámíthatatlan időjárás ugyanis még egy könnyebb szűz lejtőt is veszélyes tereppé változtatott ezen a gleccserekkel szabdalt vidéken. Túránk két utolsó napján be kellett érnünk azzal, hogy új nyomokat jelöltünk ki. Amúgy sincsen öröm és dicsőség abban, ha áldozat nélkül neveznek el az emberről egy hegyet… De ez már nem igazán számított. Grönlandon így is maradt elég felfedezésre váró terep, ahova még visszatérhetünk egy síelésre és hegykeresztelőre Adammel. Néha azon kapom magam, hogy sietek minél gyorsabban minél többet megismerni ebből a zsugorodó bolygóból, amiatt aggódva, hogy néhány év múlva már nem élhetem át az igazi élményeket. Hiszen lehet, hogy nemsokára a busmanok Afrikában és az új-guineai őslakosok is mind farmert fognak hordani, Afrikában pedig ha zsiráfot vagy majmot szeretnénk látni, akkor állatkertbe kell majd mennünk. És vajon láthatunk-e még húsz év múlva bálnákat az évenkénti vonulásuk közben?

Itt, ezen a határtalan Grönlandon, ahol úgy tűnt, mintha a jégkorszak még nem ért volna véget, igazi békességet és harmóniát éreztem. A lakosság száma nem sokat nőtt itt, mióta Erik, a viking és 5000 társa az őslakos inuitok mellé beköltözött. Ennek ismeretében nyugodt lehetek, hogy nemcsak én, de még az ükunokám is síelhet szűz lejtőkön a szigeten, és nevezhet el maga után még névtelen hegycsúcsokat. Elég, ha majd felkeresik Adam leszármazottait.