Hannibal nyomában Söldenben

Mi köze ennek az általános iskolás történelmi leckének Söldenhez?

Az ókori történelem talán egyik legismertebb háborúja sokakat megihletett már az évszázadok alatt. Hannibál legendás győzelmei a rómaiak felett nemcsak a mindenkori művészvilág egyik kedvelt témája volt, a katonai hadviselés tudománya a mai napig alkalmazza a bő kétezer éve (dokumentáltan) először leírt harci fortélyokat.

Az osztrák Hubert Lepka neve talán nem is köthető a klasszikus értelemben vett mai művésztársadalomhoz, pedig ő álmodta meg azt az igen szokatlan „színdarabot”, amelyet 2800 méteres magasságban, a söldeni Rettenbach-gleccser közepén adnak elő, nem is először. Nem könnyű összerakni a dolgot, ugye? Az talán még rendben van, hogy az Ötztal Arena és azon belül a „gleccserstadion” a Rettenbach tövében felettébb alkalmas sok látványos, elsősorban sportesemény megrendezésére, de hogy lehet vajon bemutatni bő egy órában, ahogy Hannibál serege átkel a hegyeken, megütközik a rómaiakkal több csatában, aztán hazatér, majd újra és újra összecsapnak, aztán persze a végén ellenségeitől üldöztetve az öngyilkosságba menekül?

Mint a legtöbb síparadicsomban Ausztriában, Söldenben is április végén búcsúztatják a szezont, versenyekkel és mindenféle, hol mókás, hol látványos attrakciókkal. Ezt az eseményszériát fejelték meg a gleccser sícentrumának üzemeltetői pár éve ezzel a gigantikus show-val, mert azért nyilvánvaló lehet előzetesen is mindenki számára, hogy ez nem egy néhány fős előadás lesz a „világot jelentő jégszínpadon”. Az ominózus estét megelőző napokban már minden síző élvezheti a gleccserpálya alján felépített, hóból-jégből alkotott grandiózus díszletek látványát. Életnagyságú hófehér elefántok, evezős gályák és a piramis alakú színpad között csúszkálhatunk, ha úgy tarja kedvünk.

Bevallom, hogy én sok magyar sízővel egyetemben kifejezetten csak az előszezonban látogattam idáig Söldent, így mindig csak a tekintélyes méretű Tiefenbach-, illetve Rettenbach-gleccser jég- és hómezőin élveztem az első lesiklásokat (Söldenről szóló terjedelmes írásunkat a Símánia 2006-os utolsó számában olvashatják). Ahogy november elején, úgy április végén, úgymond a szezon másik szélén sem lehet már az egész 150 kilométeres sípályarendszert használni, de jócskán működnek még pályák a gleccserek mellett is, így aki az utószezon utolsó napjait választja, az még garantáltan csúszhat a Giggijoch hihetetlenül széles pályáin is.

Ez utóbbi apróság igen nagy különbséget tesz az előszezonhoz képest, ugyanis tavasszal közvetlenül a városból is feljuthatunk felvonóval a síterepekre, nem úgy, mint ősszel, amikor muszáj a félórás szerpentinen kínozni az autónkat, hogy feljussunk a Rettenbachig. A potom másfél kilométernyi szintkülönbség legyőzése főleg lefelé állítja próbatétel elé még a jobb kocsik fékrendszereit is, az pedig, hogy mindennap kétszer kell végigautózni ezen az amúgy látványos úton, azért idővel már nem hiányzik senkinek. Arról ugye nem is beszélve, hogy ősszel nem nézhetjük meg a Hannibált, azt pedig legalább egyszer röpke életünkben érdemes végigdideregni. Bár a didergés inkább a VIP szektor osztályrésze az ülőhelyeken, az állva helyet foglaló közel 5000(!) fős nagyközönség szemmel láthatóan kevésbé fázott a pontosan 67 percig tartó „akcióeposz” alatt. A rendezők szerint összesen 500-an működnek közre a show-ban, ebből 150 fő síoktató, akik elsősorban Hannibál hegyek felől érkező gyalogságát, illetve a római csapatokat hivatottak szimbolizálni. A lovassági attakot sáncokon repkedő krosszmotorosok, illetve hasonló kunsztokat bemutató motoros hószánosok demonstrálják, a csaták talán legszimbolikusabb résztvevőit, a félelmetes harci elefántokat pedig „megvadított” ratrakok helyettesítik. Az előadás enyhén eklektikus, főleg amikor a helyi Karthago TV műsorvezetője tolmácsolja az eseményeket, sőt időnként magával Hannibállal is csinálnak „élő” riportokat.

Mintha Hannibál küzdelme önmagában nem lenne elég szép feladat, a „darab” rendezője beleszőtte a cselekménybe a másik karthágói legenda, Dido királynő történetét is: vele és a történészek által erősen vitatott szerelmével, Aeneas trójai herceggel indul a bizarr történelmi előadás. A főhősöket időnként helikopterekből lógó köteleken mozgatják a gleccser és a publikum felett, hol vadászgépek tűnnek fel, hol meg égő fáklyaként repkedő sárkányrepülősök és ejtőernyősök tömege ereszkedik alá. Olykor valódi robbanások fokozzák a hatást a gleccsert körülzáró hegygerincen, sőt, még egy mesterségesen indított lavina is belefért a monstre előadásba.

Hannibál persze nem élheti túl a show-t, eltávozása a földi halandók közül talán a legsajátosabban koreografált része az egész előadásnak, de mindent azért mégsem árulhatunk el, maradjon izgalom minden kedves olvasónknak, aki megnézné a soron következő előadást 2010 tavaszán.