Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM
Menü ≡

Három generáció Nyugat-Kanadában

2007. december | Szerző: Patrick Thorne
Amikor meghívást kaptam Brit Columbia három síközpontjába, azonnal igent mondtam. Nemcsak a különleges helyszínek, hanem az út nem mindennapi körülményei is vonzottak.
Kilépés a vetítésből
másodpercenként
3
váltás
Az elmúlt 25 évben, amióta a sízéssel újságíróként foglalkozom, több tucat ország több száz síterepén jártam már, és közben a legkülönbözőbb helyeken szálltam meg a sátraktól kezdve a luxusszállodák nyolcszobás elnöki lakosztályáig. Mégis sok híres síparadicsom akad még, ahol még nem síeltem, igaz mostanában egyre inkább az olyan kisebb, kevésbé felkapott helyeket keresem Európában és Észak-Amerikában, amelyekről még senki sem hallott. Összességében azonban el kell mondanom, hogy ritkán van alkalmam a megszokottól eltérni síútjaim során.
Ezért is mondtam azonnal igent az egy évvel ezelőtti meghívásra Kanadába, Brit Columbia három síközpontjába: Big White-ba, Silver Starba és Sun Peaksbe. Az út különlegességét azonban nemcsupán a helyszínek adták, hanem az a tény is, hogy a sívakáción családom három generációja vett részt, ugyanis legkisebb fiammal, az 5 éves Roberttel és 75 éves anyámmal vágtunk neki az útnak. A szokványostól abban is eltért a kanadai túra, hogy december első hetében utaztunk. Emlékezetem szerint először fordult elő, hogy egy gleccser nélküli síközpontot a szezon legelején választottam. Vendéglátóink ezért előre, jó időben és kissé aggódva próbáltak felkészíteni, hogy előfordulhat, hogy a hóviszonyok nem lesznek a legjobbak.

Ahogyan az utazás napja közeledett, magam is egyre idegesebb lettem, azonban nem a hóhelyzet miatt, hiszen bőségesen hullott az égi áldás Brit Columbiában – ellentétben Észak-Amerika többi területével és az egész Alpokkal, ahol nagyon gyengén kezdődött az elmúlt szezon –, hanem azért, hogy vajon hogyan sikerül majd lekötnöm fiamat és anyámat a sítúra során? Persze bíztam az arrafelé híres gyerekközpontú síparadicsomok szolgáltatásaiban, az azonban gondot jelentett, hogy mivel szórakoztatom majd anyámat. Amikor elfogadtam a meghívást, titokban abban reménykedtem, hogy anyám boldog lesz, ha a szálláson ülhet, olvasgathat és Roberttel foglalkozhat, míg én önző módon a napokat a lejtőkön, az éjszakákat pedig a bárokban töltöm. Korábban már sikerült egyszer síelésre bírnom anyámat hatvan egynéhány éves korában, úgy 15 éve, Ausztriában, de ezúttal számára nem szerepelt a tervekben síelés. Ez végül is jó döntésnek bizonyult, ha megnézzük, hogy mennyibe kerül a biztosítás egy 75 éves síelő esetében! Anyám aztán egyértelműen a tudtomra adta, hogy szeretné a saját kedve szerint eltölteni az időt és jólesne neki, ha foglalkoznék is vele, így nem volt kérdés, hogy nehezebb dolgom lesz vele, mint a fiammal.

Három síközpontot kerestünk fel. Calgaryn keresztül repülővel érkeztünk Kelownába, ahonnan autóval jutottunk el Big White terepeire, majd ismét Kelownából Vernonba és a Big White testvérpályáira, Silver Starba. Az út legvégén még egy rövid időt eltölthettünk Sun Peaksben is, mielőtt hazarepültünk volna Kamloopsból.
Az előbb említett Kelowna repülőterét az elmúlt években kibővítették, éppen azért, hogy az Európából és Ausztráliából érkező nemzetközi járatokat fogadni tudják. Calgary légikikötője is remek hely, Robert imádta az ott kiállított életnagyságú állatokat, dinoszauruszokat, űrhajókat, úgyhogy gyorsan elrepült az a pár óra.
Kelownából rövid autóút vezetett Big White-ba, ahol egy nagy és kényelmes szállodába jelentkeztünk be a síliftek közelében. Big White gyorsan terjeszkedik a hegyen és a központban is. Tavaly a férőhelyek száma már meghaladta a 17 ezret. Sok errefelé az ausztrál, mégpedig nemcsak a vendégek, hanem a személyzet tagjai között is. Ennek eredményeként a három síközpontból ez volt a legélettelibb és vidámabb – legalábbis ottjártunkkor.
Amiatt, hogy minden helyen mindössze két napot töltöttünk, szigorú időbeosztással ment a síelés (jómagam számára) a síiskola (Robertnek) és a kényeztetés a fürdőben anyám számára. Míg a fiam egyik (mesefigurával jelzett) szintről a másikra lépkedett felfelé a síiskolában, én pedig száguldoztam mindenfelé a hatalmas Big White terepein, anyám kénytelen volt alávetni magát mindenféle luxus-wellness kezeléseknek a Chateau Big White hotel day spa részlegében. Esténként Big White-ban bőven találni bárokat és vacsorázóhelyeket, ez utóbbiakat teljes választékban a családiasabbtól egészen az ínyenceket csábítóig. Ott van aztán a pályák aljában a Happy Valley névre keresztelt terület, ahol a síparadicsom adatai szerint Észak-Amerika legnagyobb tubing parkja és egy hatalmas jégpálya is találhatók.

Utunk következő állomása Silver Star volt, amely, azt hiszem, nekem a legjobban tetszett. Sok nagy síközpontot láttam már életemben, és el kell, hogy mondjam, hogy inkább a kisebbekhez vonzódom. 112 pályájával Silver Start aligha lehetne a kisebbek közé sorolni, de ami nagy kiterjedésű a helyek oldalában, az igazán barátságos méretű a völgyben felépített településen. Húsz éve egyszer már a kezembe került a helyről egy prospektus, és a színes, viktoriánus stílusú üzletportálok a világos színekre festett hegyi házak a valóságban sem keltettek csalódást bennem. Az üdülőhely főutcája érdekes módon a pályákhoz tartozik, így itt is találkozunk lesiklókkal.
Big White tulajdonosa, a Schumann cég 2003-ban vásárolta vissza Silver Start (ezért a síbérletek mind a két központba érvényesek), és elhatározták, hogy a szállodák férőhelyeinek számát a jelenlegi 3900-ról magasabbra tornásszák fel. Mi egy új helyen, a nemrég megnyílt Snowbird Lodge-ban laktunk. Az új tulajdonosnak ez az első elkészült beruházása, mely a pályák oldalában épült fel, az erkélyeken saját Jacuzzi kádakkal, a fürdőszobákban pedig fűtött csempékkel. Az épületbe zárkózva amúgy is képtelenség unatkozni. Van itt billiárdszoba, mozi és játszóház, melynek Robert és én különösen reggel 4 és 6 között vettük hasznát, amikor az időeltolódás miatt mindig felébredtünk.

A sípályák fantasztikusak, változatosak, mindenki talál közöttük bőven megfelelőt, hiszen 3000 hektáron terülnek el. Bár az éves hét és fél méteres hómennyiség nagyja ekkor már lehullott, annyira a szezon elején jártunk még, hogy a a terep apró egyenetlenségei a tömörített hó alatt léceimen keresztül bizsergették talpamat.
A Sun Peaksbe vezető háromórás, festői úton megálltam, hogy találkozzam Nina Kaufmannal a Heliski Holidaynél, aki a helisízőknek túrákat szervező szakemberek legjobbja. Nina több tucat különböző helisícéggel dolgozik Kanada nyugati részén, Alaszkában, hogy ügyfeleinek megtalálja a legjobb ajánlatokat. Találkozásunkkor látható élvezettel sorolta a helisízésre alkalmas helyeket, melyek mellett utunk közben elhajtottunk anélkül, hogy egy métert is síeltünk volna…

Sun Peaksbe már több mint tíz éve szerettem volna eljutni. Akkor figyeltem fel az abban az időben aprócska sífalura, melyből mára Brit Columbia második legnagyobb síparadicsoma nőtt ki az 1993 óta fejlesztésekre fordított 450 millió dollárnak köszönhetően. A másik dolog, ami megfogott az, hogy ez a hely Kanada legkörnyezetbarátabb síközpontja.
Amit aztán láthattunk, nem okozott csalódást, és megértettem, hogy az ausztrál síválogatott a 2010-es olimpiáig miért Sun Peakset választotta kora téli edzőtáborainak helyszínéül, amikor is a központ csak válogatott sízők számára nyit ki a szezon hivatalos kezdete előtt.

Sun Peaks igazi, világszínvonalú téli üdülőhely, kétségkívül a XXI. század igényeire szabva. Autóforgalom elől elzárt központjából a szálláshelyekre és sípályákra is el lehet jutni. Nehéz elképzelni, hogy bele lehet fáradni a pályák hatalmas választékába, de ha mégis, egy sor más elfoglaltságot is találni itt a sízésen kívül. Valószínűleg ezért lett utunk ezen állomása anyám számára a legkedvesebb. Élvezte a vásárlást, az éttermeket és a fürdőket. Robbie fiam mindeközben a remek síiskolában töltötte az időt, de egyszer betévedt a jégpályára, ahol egy gyerektársaság jéghokimeccsén a kapuban kötött ki. Aztán kipróbálta a tubingot és a lovasszánkózást is. Az üzletek és az éttermek szintén világszínvonalúaknak bizonyultak, az apró házi sütiket árusító édességboltoktól a Delta Hotelben elkölthető drága gourmet vacsoráig.
Egy alkalommal az egykori olimpiai és világbajnokkal, Nancy Greene-nel vacsorázhattunk, aki Sun Peaks síigazgatója és egyben a felkapott Cahility Lodge tulajdonosa. A vacsora után megmutatta kupa- és éremgyűjteményét, mely pillanatok alatt elbűvölte Robbie-t.

A repülőúton Kamloopsból hazafelé elégedetten dőltem hátra, hiszen sikerült olyan család tagjai számára programokat találnom, melyben 70 év a legnagyobb korkülönbség, és volt köztük síző és nem síző is. Korábban vagy magamban utaztam, vagy az egész családdal, így eddig nem kerültem ekkora kihívás elé.
Valójában mindannyian remekül éreztük magunkat külön-külön és együtt is. Mind a három síparadicsom tudott mit kínálni minden korosztálynak, havon és havon kívül egyaránt. Persze, ha arra gondolunk, hogy a síközpontok szempontjából életbevágó, hogy minél több korosztályt, akár a hómentes időszakokban is oda tudjanak vonzani, ez nem is csoda.
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE » UTASBIZTOSÍTÁS -10% » INGYENES TANÁCSADÁS » SÍELŐK NAPTÁRA »
A SIELOK.HU SZÁMOKBAN
A portált jelenleg 263 vendég és 28 regisztrált felhasználó látogatja.