Tornatanár a felhők felett - Interjú Mezey Lászlóval

Nem megszokott dolog, hogy egy hegymászó könyvet ír, te pedig már a második köteten dolgozol, és közben cikkeid is megjelentek. Hogyan kezdődött számodra az írás?
Az írás hobbiként indult, már jó régen, a főiskola alatt. Akkor sokat kalandoztunk Kínában, Mongóliában, Egyiptomban, és késztetést éreztem magamban, hogy leírjam - elsősorban a családnak - levél vagy napló formában, hogy mi történt velünk. Aztán a Kárpát-koszorú expedíció alatt néha hosszabb szüneteket is tartottunk, és ott, távol az otthontól adta magát, hogy az ember azonnal leírja az élményeit. A pakisztáni Hindukus és Broad Peak expedícióról szóló, "Ösvény a felhők felett" című könyv szintén belső kényszer hatására született. Gyerekként ugyanis én is az olvasmányaimból ismertem meg a hegymászást. Az első könyv egy kísérlet volt, mert testnevelő tanár vagyok és nem író. Ezért aztán nagy kérdés is volt, hogy ami bennem van, az ilyen formában elmondható-e. Ha sikerült nekem is ebből az életmódból valamit átadnom, úgy, hogy valaki kedvet kapjon a természetjáráshoz, akkor úgy érzem, volt értelme mindezt leírni.

Az első könyv tehát kísérlet volt. És a második?
Az új könyv álmaim könyve. A szakdolgozatom témája a magyar hegymászás története volt, az új könyv pedig a magyar hegymászás egy szakaszáról, a 7500 méter feletti ázsiai csúcsok megmászásáról szól. Az első, 1983-as magyar Himalája expedícióval kezdődik és a mi Mount Everest Expedíciónkkal fejeződik be. A címe "A Himalája csúcsáig", és Karácsony előtt jelenik meg. Szép, nagy képek fogják illusztrálni, részben saját készítésűek.

Mit szólnál, ha holnaptól a fotózásból kellene megélned?
Örülnék neki. Azt hiszem, elértem arra a szintre, hogy már nem vagyok amatőr fotós. Igaz, még profi sem, de igyekszem. Fotózni egyébként akkor kezdtem, amikor az első túrákat tettük az édesapámmal. Őrzöm az első fekete-fehér fotómat. Egy gyíkot próbáltam lefényképezni az avarban. Azóta is keresem a képen a gyíkot...

Gondolom, síelni is a családban tanultál meg.
Igen. Rokonokkal jártunk síelni, már 10 éves koromtól, először a Normafánál és a Mátrában, később Szlovákiában. Aztán úgy 18 évesen, amikor azt hittem, hogy már nagyon jól síelek, elkerültem a TF síoktatói táborába, ahol egyszer csak kiderült, hogy a sízés egy kicsit másképpen néz ki, mint ahogyan én gondolom. Egy kis ellenállás után persze rájöttem, hogy az oktatóknak van igazuk és hamar elsajátítottam a helyes technikát.

Tanítottál a diploma után?
Igen, 3 éven keresztül tanítottam testnevelést a Vajda Péter utcában, abban az általános iskolában, ahol én is tanultam. A gyerekekkel egyébként sítáborba is jártunk.

De aztán választanod kellett a tanítás és a Kárpát-koszorú expedíció között.
Az expedíció Mályi József és Ferenci Miklós ötlete volt, akik már 1991-ben, a Kaukázus túrán említették, hogy szeretnék télen végigjárni a Kárpátokat. 1995-ben aztán megkerestek és megkérdezték, hogy lenne-e kedvem az expedícióhoz. Akkor még tanítottam, ezért döntenem kellett. Abbahagytam a tanítást. Az útvonal a Vaskapu-szorostól körbe egészen Dévényig vezetett, addig, ahol a Morva a Dunával találkozik. Így a Dunától a Dunáig jutottunk el, öt hónap alatt körülbelül 3000 kilométert megtéve.

Hogyan haladtatok előre?
Vegyesen, ahogyan a terep diktálta. A Fogarasi-havasokban például nem tudtuk használni a túrasít, mivel itt a főgerincen mentük, ahol mászni kellett. A Magas-Tátrában szintén másztunk, de sok helyen, így a Keleti-Kárpátokban, sokat mentünk túrasível. Sífutó technikával haladtunk hosszú kilométereken keresztül. Olyan terepeken jártunk, ahol sosem lehetett tudni, hogy milyen szakasz következik. Sokat gyalogoltunk. Voltak persze lakatlan vidékek, és olyan területek is, ahol nagy ritkán csak hegyi pásztorokkal találkoztunk, akik igencsak meglepődtek, hiszen még a völgy felől sem igen mászott fel hozzájuk ember, mi pedig a hegytető felől érkeztünk.

A fizikai felkészülés az expedíciókra évekig is eltart. Hogyan folytak az edzések?
A magashegyi hegymászás esetében elsősorban állóképesség fejlesztésről van szó. A légzési és keringési rendszert kell karbantartani és javítani. Olyan edzésmódszereket választottunk, amelyek javítják az állóképességet, de nem vesznek el a súlyunkból. Mi - a maratoni futókkal ellentétben - ugyanis nem engedhetjük meg magunknak a súlyvesztést, hiszen a hátizsák 30 kg, és ha én 80 kiló vagyok, akkor könnyebbnek fogom érezni, mint ha 55 lennék. A másik pedig az, hogy odafenn az állapotunk folyamatosan romlik, a magasság bontja a szervezetet. Az izom sorvad, onnan veszi el a súlyt, ezért a cél az, hogy legyen miből leépülni. A maratoni futás tehát nem működik, inkább a hegyi futás, az úszás és a kerékpározás. Az úszás a legjobb. Ehhez még nagyon sok pihenés és megfelelő táplálkozás kell. Nagyon sokat segített a TF-en megszerzett tudás a felkészülés élettani részében, a táplálkozás összeállításában, de a magaslati kérdésbe bele is ástuk magunkat. Nagyon nagy szerepe van a motivációnak is.

Vonz a magasság?
A magasság minden hegymászót vonz. A hegyen sokkal nagyobb lesz a tér, egyfajta repülés élményt él át az ember. Amikor siklóernyőztem, madártávlatból lehetett látni a hegyeket. Ha repülőn ül az ember, ez nincsen meg, hiszen szinte síknak látszik a táj. A hegyen egyfajta űrben lebegünk, a mélység felett. Valahol a repülés és a hegymászás azonos gyökerű, a mélységet jelenti, nagy teret és a szabadság érzését.

Egy magassági snowboard világrekord is kötődött a nevedhez.
Ezt valójában sohasem nyomoztuk le. Amikor '98 júliusában, Pakisztánban, a Hindukus oldalán 6800 méteren snowboardoztunk, akkor ez az eredmény még éppen a legjobbak között volt, de akkor a Mount Everestről is lesiklottak nagy magasságból, ezért a rekord nem igazán biztos. Az viszont kétségtelen, hogy magyar viszonylatban senki nem snowboardozott ilyen magasságban.

A sífutással hogy állsz?
Én alapvetően az alpesi sít kedvelem. A TF alatt megismerkedtünk a sífutással, tetszett is. Hasonlít a túrasíhez, amit a Kárpátokban sokat használtunk. Az a "baj", hogy a sísport olyan széles spektrumú, hogy gondban vagyok. Szeretnék telemarkozni, ugyanakkor most karvingolok - nem azért, mert mindenki ezt csinálja, hanem mert fantasztikusan jó -, ezért például a sífutás mindig elmarad.

Milyen expedíció van még a fejetekben?
Az Északi-sarkra nagyon szeretnénk egyszer eljutni, mégpedig gyalog, saját erőből, oda-vissza!